Kill me, I'm a monster

És meghoztam a nyár első oneshot-ját :) Ez lett az eddigi leghosszabb írásom. Be kell, hogy valljam, nálam most ez a number 1. alkotás. Bele vagyok szerelmesedve XD Örülnék neki, hogy ha a sorozatban is hasonló jelenetek lennének, de erre igen kevés az esély. Nagyjából egyenlő a nullával :D Elsősorban szeretném ezt a írást Sleepynek (akivel együtt ötleteltünk), Nirvinek (aki már tűkön ült, hogy befejezzem), Eewanak, és Áginak ajánlani. Természetesen Barbi, Leila, Rancs, Niki, Szil és Juni sem maradhat ki ;) Akkor....be is fogtam :D VámpírElenára fel!  

Kill me, I'm a monster

Éhezett. Egész teste, minden porcikája sóvárgott a halálra. A vér halállal kevert, és éltető ízére. Elméjét csak egy dolog irányította. A vörösen izzó folyadék iránti vágy. Száján, nyelvén, torkán akarta érezni a mámorító vas ízt. Bűnös érzésnek kellett volna lennie, mégis ebben a pillanatban örömmel töltötte el az emberi élet kioltásának lehetősége. Hiába ivott a tasakos vérből, az nem tudta pótolni a vadászat élményét. Igen, erre vágyott. Ölni akart, méghozzá embert.

Elena Gilbert nem gondolta, hogy ennyire nehéz a vámpírlét. Látta barátnőjét megküzdeni az „átokkal”, látta már Stefant harcolni önmagával, és Damont elmerülni a vérrel körülölelt életében. Elena emberként annyira könnyűnek vette a vámpírlét nehézségeit. Szembesült vele, mégsem tudta átélni. Hogyan is tudta volna? Hisz saját magán sosem tapasztalta. Damon rossz döntései, minden egyes élet kioltása taszította Őt. Megvetéssel gondolt a vámpír életre. Soha nem akart egy lenni közülük. És most mégis pont azzá vált...egy gyilkológéppé. Ahogy egyre erősödött a kínzó vágyakozás, úgy kellett rájönnie, hogy helytelen döntést hozott. Csak testvére, barátai miatt maradt az élők sorában. Azonban most úgy érezte, hogy rosszul választott. Inkább a halál oldalán emberként végezni, mint örökké élni vámpírként. Percekig magába mélyedve bámult maga elé, majd gondolatai a „vöröslő köd” martalékává vált, és már nem tudott józanul gondolkodni. Elméje minden erejével küzdött a természete ellen, de hiába. A belsejébe költözött vadállat kereste áldozatát, és nem volt vadász, ki megállíthatta volna.

Elena vámpírsebességgel járta Mystil Falls utcáit. Nem volt úti cél, sem terv. Semmi, csak az éhség. Emberre volt szüksége, akibe belemélyeszti tűhegyes vámpírfogait. Érezni akarta a selymes bőr roppanását, ahogy kiszívja az utolsó csepp vért is az emberi szervezetből. Ennek gondolatára az adrenalin szintje az egekbe szökött.

Éjszaka volt, így egy árva lélek sem tartózkodott a város utcáin. Elena az erdő felé vette az irányt, majd másodpercek múltán már a fák, bokrok között találta magát. Az éjfekete sötétség megnyugtatta, és magába szippantotta. Ő most már gyűrűvel, vagy anélkül is az éjszaka teremtménye volt. Egyre beljebb és beljebb merészkedett az erdőben, mikor távolról hangos nevetgélés ütötte meg a fülét. Egyből megindult a hangok irányába. Nem telt bele egy percbe, és már meg is pillantotta a „zaj” forrását. Épp két fiatal összeölelkezve élvezték egymás társaságát a pattogó tűz mellett.

• Hallottad ezt? - kérdezte a lány, miután kivált a szerelmes csókból.
• Nem hallottam semmit. - a fiú azért körbenézett maguk körül, de nem látott senkit. - Biztos csak egy kóbor macska. - elmosolyodott, majd adott a másik ajkaira egy puszit. - Vagy egy zombi...- hagyott egy apró szünetet. -...nem is...inkább egy vámpír. - elnevette magát, aztán le is hervadt a mosoly az arcáról, és komoly arckifejezéssel hozzátette. - Amíg velem vagy nem eshet bajod. Vigyázok rád. - súgta a fülébe. - Ígérem. - közben egy pillanat alatt maga alá „gyűrte” szerelmét, és a fűben hemperegve folytatta tovább a kényeztetést.

Percekig habzsolták egymás ajkait, mikor egy hangos reccsenésre lettek figyelmesek. Tekintetüket egyből arra a pontra helyezték, ahonnan jöhetett a hang. Ledermedve füleltek, hátha újból meghallják. Az erősebbik nem képviselője pár perc múlva két vállrendítéssel jelezte, hogy rajtuk kívül nincs senki a közelben, majd vissza is tért a lány testének csókolgatásához. Azonban nem volt túl sok idejük egymással foglalkozni, tekintve, hogy megzavarták őket.

• Van itt valaki? - üvöltötte a fiú a bokrok felé, melyek mögül válaszként egy meglehetősen csinos, sötétbarna hajú lány lépett elő. Mindketten meglepődve bámulták az idegent, aztán gyorsan leporolták magukat, és felálltak. - Szia! Eltévedtél? Segíthetünk? - kérdezte a fiú, miközben közelebb sétált hozzá.
• Én...- halkan suttogta. - csak...- vett egy mély levegőt, és befejezte a mondatot. - ...éhes vagyok. - lehajtotta fejét, mert nem akarta látni a felé igyekező személyt.
• Azon ne múljon. Nekünk van ennivalónk. Szívesen adunk. Gyere! - intett a kezével, hogy menjen hozzá közelebb.

Elena alig tudta magát türtőztetni. Szinte ketté szakadt. Vágyódása a vér iránt egyre csak fokozódott, de még mindig küzdött a lelkében lakozó emberségéért. Nem hagyhatta, hogy végleg eltűnjön. Hogy csak egy ragadozó legyen. Semmi több. Ahogy egyre közeledett a számára táplálékként szolgáló egyed, úgy erősödött sóvárgása is. Már nem is hallotta a szavakat, melyek elhagyták a másik száját, csak egyetlen egy dologra tudott koncentrálni. A fiú szívének dobogására. Oly csodás volt, mint egy szimfónia. Egy mű, melyet kizárólag neki komponáltak. Hallotta, érezte, ahogy a közeledő személy testében futó erek hevesen lüktetnek. Megőrjítette, felemésztette e gyönyört árasztó hang. Úgy érezte, mintha torka kiszáradt volna. Bele akart kóstolni a másikba, szét akarta tépni a bőrét, és addig szívni belőle a friss vért, ameddig holtan nem esik össze. Elenát megrémítették gondolatai, egyben erőssé is tették. Veszélyesnek, és legyőzhetetlennek érezte magát, mégis volt valami, mely uralma alá tudta hajtani; A vér hívogató szava.

• Én. téged. Akarlak. - szaggatottan préselte ki magából, majd felnézett egyenesen a szemébe. Látta benne az értetlenséggel keveredett félelmet. Igaz, volt is mitől félnie. Elena Gilbert arca már nem emberi mivoltában pompázott. Sötétbarna szivárványhártyája körül izzott az égővörös szín, melytől még veszedelmesebbnek hatott. Szemei alatt kidülledt hajszálerek „játszadoztak”. Vámpírgyorsasággal termett a fiú előtt. Hegyes fogait kieresztette, és egy heves mozdulattal belemélyesztette a húsába. A vér kesernyés íze számára maga volt a megváltás. Ahogy torkán lassan végigfutott e nélkülözhetetlen folyadék, úgy törtek fel az emlékek. Egy férfi arcképe jelent meg előtte, melyen a meglepődöttség jelei voltak felfedezhetők. Pár másodperc múlva újabb emlékfoszlány fészkelődött be elméjébe. Az idegen közelebb lépett hozzá, sármos mosolyát megvillantotta, végül csábos hangon megszólalt: „ Egy szerelmet akarsz, ami felemészt. Szenvedélyt akarsz, és kalandot, és még egy kis veszélyt is.” E szavak beleégtek a tudatába, majd újabb emlékképek rohamozták meg, melyekhez a saját hangja párosult. „És te mit akarsz?”. Elena erőteljesen szorította magához az áldozata testét, úgy egyre gyorsabban távolította el szervezetéből a vérét. Minél hevesebben szívta magába az „életerőt”, annál több kép kísértette a múltjából. Újra a helyes férfival találta szembe magát, aztán hátrafordult, és szavak formálására nyitotta száját. „Ideértek a szüleim.” Ahogy ezt kimondta, már egyből fordult is vissza a másikhoz, ki azúrkéken csillogó szemeit belefúrta tekintetébe, és hangjával elárasztotta a lány elméjét. „ Azt akarom, hogy találj meg mindent, amit keresel. De egyenlőre felejtsd el, hogy ez megtörtént. Még nem tudhatják az emberek, hogy a városban vagyok. Jó éjszakát, Elena!” Az elfeledett emlékeivel vegyített kielégültség érzése futótűzként járta át testét. Az ölelésében elveszett fiú, kiből immáron elég vöröslő „anyagot” kiszívott ahhoz, hogy életét kioltsa, megsemmisülve pihent karjai között. Vére elbódította, mégis tisztábban látott mint valaha. Fejét elvette az áldozata nyakától, és mikor szembesült visszafordíthatatlan tettével, hogy megölt egy embert, hangos sikoly ütötte meg fülét. Fagyos csendet csak ez a fájó, szívszaggató hang törte meg, miközben Ő üveges tekintettel bámult maga elé, és halkan suttogta annak a férfinak a nevét, ki elfeledtette magát Vele. - Damon...- miközben tudatosult benne a szörnyű felismerés, lenézett az élettelen testre, majd elengedte, és az, mint egy kártyavár, úgy omlott össze. Elena tekintetét vérrel borított kezeire szegezte, aztán ugyanezen folyadékkal átitatott ruházatára. Mindenét átszínezte a vörös szín, mely végül győzedelmeskedett felette.

***

Nem használta erejét, vámpírgyorsaságát. Komótosan rakta egyik lábát a másik elé. A földet nézve haladt egyenesen a cél felé. Minden egyes lépésnél kezéről egy méretes vércsepp hullott a talajra. Szervezete megkapta a létét meghatározó folyadékot, mely lelkét is vörösre festette. Testének minden eleme túllépte a kielégültség határát, ám ezen kívül nem maradt semmije... csak a bűntudat. Emberként oly sokszor találkozott ezen érzéssel, de az a mérhetetlen bűntudat, mely ebben a pillanatban is magához láncolta, szinte szétfeszítette a mellkasát. Számára ez az érzés idegen volt. Egyre gyorsabban szedte a lábait, és közben elméjét ellepték az éjszaka eseményeinek képmásai. Áldozatának arca, szemei, melyekből örökre kihunyt az emberségét éltető fény. És erről csakis Ő tehetett. Ahogy e képek köré fonódtak gondolatai, úgy érzett egyre elviselhetetlenebb fájdalmat. Kínozták emlékei, gyötörték tettei, és felemésztették érzelmei. Kioltott egy életet, és ezen már nem tudott változtatni. Próbálta magát fékezni, de akarata kevésnek bizonyult. És eme gyengeség tette azzá, amitől a világon a legjobban félt.

Elena nem akart így élni többé. Végtelen létének túl nagy ára volt. Emberi életek, melyekről ő nem dönthet. Nem akart senkit bántani, főként megölni. Ő csak arra áhítozott, hogy függőség nélkül kelljen élnie. Egy olyan világban, melyben a friss vér utáni vágyódás megszűnik létezni. E könyörtelen rabságból ki kellett szabadulnia. Vagy így, vagy úgy.

Mikor meglátta a kivilágított épületet, még sebesebb tempóra kapcsolt. Végül az utolsó métereket vámpírlétének köszönhetően egysecundum alatt tette meg. Megállt a bejárati ajtó előtt, de még mielőtt bármit is tehetett volna, az ajtó már tárva-nyitva volt. A küszöb másik feléről egy igen sármos, kissé kócos, ébenfekete hajú férfi bámult vissza rá. Arckifejezése minden egyes érzelmét elárulta. Döbbenetét, félelmét, és aggodalmát.

• Elena? Veled meg mi a...? - szinte cérnavékony hangon kérdezte, miközben végigmérte vérfoltokkal borított ruházatát. - Jól vagy? - úgy nézte, mint aki meg van babonázva. - Gyere be...- egy fél lépést tett felé, majd karjánál fogva behúzta a nappaliba.
• Én...- suttogta.-...én...- mondta újból.-...nem vagyok jól. - fejezte be a mondatot, mire Damon a másik karját is finoman megszorította.
• Mégis mi történt? Kinek a vére van rajtad? - aggódó tekintetét belefúrta Elena szemeibe.
• Én...én...én...- dadogta. -...megöltem egy embert. - ahogy ezeket kimondta, úgy törtek fel könnycsatornáiból a sós cseppek. - Megöltem valakit. - nézte a másik azúrkékben világító szemeit, mégis mintha nem is Neki beszélt volna, hanem saját magához.
• Kit? Hol, és mikor? - közelebb húzta magához, hogy figyeljen rá.
• Megöltem...megöltem...megöltem...- szüntelenül csak ezt hajtogatta, mire Damon mindkét karját rázni kezdte, hogy kizökkentse a transzba esett állapotból. - ….megöltem egy ártatlant. - folytatta tovább, mintha meg sem érezte volna.
• Elena, figyelj rám... - újból megszorította a karjait, csak most már erősebben, azonban ez is eredménytelennek bizonyult. - Figyelj Rám! - üvöltötte, majd magához vonta egész testét. - Kérlek. - hangja enyhült, arca lággyá vált. - Minden rendben lesz. Semmi baj. - nyugtatta.
• Nem, nem lesz! Semmi sincsen rendben, és soha nem is lesz! Örökké ilyen leszek! - ordította torkaszakadtából, mikor már eljutottak tudatáig a másik szavai. - Nem akarok vámpír lenni! - kiabálta. - Soha nem is akartam az lenni!
• Tudom, Elena! De muszáj lehiggadnod. - szinte már az ajkainak mondta. - Itt vagyok...segítek. - súgta, majd elsimított egy kósza hajtincset a szeméből.

• Akkor ölj meg! - hirtelen kitépte magát az ölelésből. - Ölj meg, Damon! Én ezt már nem bírom .- most már patakokban hullottak a könnyei. - Nem akarok senkit bántani! - üvöltötte - Ölj meg, egy szörnyeteg vagyok! - egyúttal közelebb húzódott hozzá. - Kérlek. - lehelte az ajkaiba.
• Te hallod miket beszélsz? - kivált az összekapcsolódó tekintetükből, és enyhén ellökte magától. - Nem foglak megölni! Nem hagyom, hogy a könnyebb utat válaszd, - most már ő is felemelte a hangját. -  mint, amit mindig is tettél.

Elena jól tudta, hogy a másik nem csak a vámpírlétére célzott, hanem ennél többre. Sokkal többre. Kettejük kapcsolatára. Igen, Elena az egyszerűbb utat választotta. Könnyebb volt egy régi, ifjú szerelembe kapaszkodnia, mintsem bevallania magának, hogy a felnőtté váláshoz hozzátartozott Damon iránti kötődése. Egy valós, tiszta érzés, melyet meghazudtolt. Emberként e kapocs, oly erőssé tette, de vámpírként? Már nem számított, csak a felgyülemlett bűntudat.

• Akkor majd én...- ahogy ezt kimondta, már a kandalló előtt is termett, leemelte a felette elhelyezett piszkavasat, és szívéhez emelte. Már kész volt megtenni a halálos döfést, mikor Damon kiütötte a kezéből, kicsavarta a karját, úgy, hogy Elena egész teste megpördült. Immáron háttal állt Damonnak, aki erősen magához ölelte, miközben az egyik csuklóját még mindig szorította. Belefúrta arcát a másik hajába, és halkan, mégis határozottan súgta a fülébe;
• Ezt meg ne próbáld még egyszer. Megértetted? - erre még erősebben kezdte el szorítani. - Ember akarsz lenni? Emberként akarsz élni? Akkor harcolj érte, mert ha nem, meg fogod bánni. És csak azt bánhatjuk, amit feladtunk. Eddig mindenkiért harcoltál. Stefanért...- hangja egyre lágyabbá vált.- ...az én elveszett emberségemért. Itt az ideje, hogy most saját magadért küzdj.

Elena Gilbert tisztában volt azzal, hogy a másiknak igaza van. Emberként máshogy gondolkodott, és másként érzett. Volt ereje megvívni megannyi csatát a szerelemért, barátságért, a családért. Most azonban, hogy a világ legveszélyesebb ragadozója lett, mégsem érzett magában elég erőt, ahhoz, hogy saját magával vívja meg a harcot. Számtalan csatán lehet túl, de csak akkor nyerheti meg a háborút, ha képes magával szembenézni.

Már szavak kiejtésére formálta ajkait, mikor érezte, hogy teste elnehezedik, izmai elernyednek. A körülötte lévő tárgyakat egyre homályosabban kezdte látni. A szervezetében szétáradt verbéna álomba ringatta. Teste rongybábúként omlott össze Damon óvó karjaiban. Már nem érezhette, ahogy védelmezője ölbe kapta, és szélsebesen leszáguldott vele a Salvatore panzió pincéjében kialakított cellába, ahol gyengéden „leterítette” pihekönnyű testét az ágyra. Annyira mérges volt Elenára, hogy szinte ordítani lett volna kedve, mégis, ahogy nézte gyönyörű arcát, egyszerűen nem érzett mást, csak szeretetet. Hiába, igaz...csak az iránt tudunk mély haragot érezni, akihez feltétlen szeretet fűz. Puha ujjaival megérintette az újdonsült vámpírlány arcát, lehajolt hozzá, és adott rá egy finom csókot. Mielőtt vámpírsebességgel elhagyta volna a kis helységet, visszanézett szerelmére. - Nem fogod feladni. Ezúttal nem. - mondta magának, mintsem az alvó lánynak, aztán egy halk nyikorgás kíséretében bezárta maga mögött az ajtót.

***

Damon már órák óta a cella ajtajának dőlve ült a földön, egyik lábát felhúzta, melyen a karja pihent. Szemeit becsukta, úgy visszhangzottak gondolataiban Elena szavai, melyek megrémítették, egyben mérhetetlen dühét is felszínre hozták. Az életénél is jobban szerette Őt, nem lett volna képes megölni. Arra a gondolatra, hogy a lány ezt kérte tőle, ujjai ökölbe szorultak. És ami még ennél is jobban dühítette, azaz, hogy pontosan tudta mit érezhet Elena Gilbert. Kezdetben az Ő lelkét is ugyanezen érzések pusztították. Olyan volt, mint egy szellem, ki a vámpírlét, és a halandóság határán kísértett. Mikor vámpírrá vált, nem akart emberekre vadászni, és átadni magát a halhatatlanság örömeinek, mert nem hitte, hogy számára létezik egy boldog élet. Szerelmét, Katherinet, apját elvesztette, és mindezért az öccsét okolta. Nem volt senkije, nem volt ki egyengesse útját. Aztán az élete egyszer csak a feje tetejére állt, és azon kapta magát, hogy a pokol legmélyebb bugyraiban élvezi az emberi vér által nyújtott embertelenséget. Teltek az évek, és Ő már rég nem ugyanaz volt, mint 1864-ben. A vörösben pompázó léte elpusztította emberségét. Hosszú ideig oly kényelmes volt így élnie, aztán megismerkedett egy lánnyal, ki Katherine hasonmása volt. És ez akarva-akaratlanul is megváltoztatott mindent. Belépett az életébe, és megmutatta neki, hogy lehet más úton is járni. Egy olyan úton, melyen emberként sétálhat. És ezért nem hagyhatta, hogy az idősebb Gilbert megfutamodjon. Akármennyire is fájt neki, hogy Elena lemondott róla. Elengedte, és döntött kettejük kapcsolatáról, mely még tulajdonképpen el sem kezdődött, mégsem engedhette, hogy egyedül birkózzon meg a vámpírlét nehézségeivel.

A cellából halk mocorgásra lett figyelmes, mire szemei egyből kipattantak. Fejét az ajtónak hajtva szólalt meg;

• Végre felébredtél, Csipkerózsika. - elmosolyodott.
• Damon, - szemei még mindig alig tudtak fókuszálni a körülötte lévő dolgokra. - miért? - szinte csak lehelte a szavakat, tekintve, hogy még mindig kábult állapotban volt a szervezetéből lassan kiürülő verbénától. - Semmi szükség nem volt erre.- hangja egyre erőteljesebb lett.
• De igen, volt. - megnyomva a szavakat. - Te sem akarhatod, hogy Jeremy egy újabb sír felett zokogjon. - tusé – gondolta. - Hozzáteszem, nekem sincs kedvem végignézni.

Elena ajkain már ott voltak a visszavágásra alkalmas szavak, de nem tudta Őket kimondani, mert Damon újból szembesítette a kegyetlen igazsággal. Ehelyett csak ennyit préselt ki magából;

• És mi a terv? Itt tartasz örökre bezárva? - kérdezte, majd lassan felült az ágyon.
• Hmm...nem is rossz ötlet, tekintve az öngyilkos hajlamodat. - szúrta oda a velős szavakat, aztán nagyot sóhajtott, és hozzátette. - Nem, Elena. Nem áll szándékomban itt tartani téged, hacsak nem akarsz újból kárt tenni magadban, mert akkor bizony továbbra is a „La Pince Hotel„ - imitálva a francia akcentust. - vendégszeretetét kell élvezned.
• Miért csinálod ezt? - fejét lehajtotta, ujjait összekulcsolta a tarkóján, és úgy kezdte el bámulni a padló egyetlen pontját.

Damon kiérezte a másik hangjából, hogy talán túllőtt a célon, de egyszerűen nem tudott magán uralkodni. Mindkét kezével leporolta nadrágját, felállt, és elhúzta a cella ajtajára rögzített reteszt. Kinyitotta az ajtót, de még nem ment oda hozzá. A küszöbön állva figyelte Őt, aki még mindig lehorgasztott fejjel ült az ágyon.

• Szerinted? - tette fel a költői kérdést. - Szerinted élvezem ezt? - belépett a helységbe.
• Nem. - suttogta a földet bámulva. - Tudom, hogy nem. - szeméből egy kövér könnycsepp tört utat magának. - Én...csak...annyira félek. - még most sem nézett rá.

Damon legszívesebben szorosan magához ölelte volna. Azt kívánta bárcsak visszaforgathatná az időt, hogy meg nem történtté tegye Elena halálát. Azt szerette volna, hogy érezze, nem kell félnie, mert ezt az akadályt is le tudják győzni. Csak akarnia kell...

Mindezeket nem mondta ki, nem mondhatta ki, inkább odasétált hozzá, aztán leült mellé az ágyra, úgy hogy a válluk összeért. - Félek vámpírként élni, és attól, hogy - nyelt egy nagyot, majd felnézett a férfira - rosszul döntöttem. - erre Damon arcvonásai hirtelen megváltoztak. Tudta, hogy a lány róluk, kettejükről is beszél. - De attól a legjobban, hogy már nem tudom helyrehozni a történteket. - újabb könnyáradat lepte el arcát, mire a másik hüvelyujjával gyengéden letörölt egyet róla.

• Elena, - kezdte. - tudom, hogy hiányzik az emberlét. Hidd el, tudom, mert nekem is. - ujjaival egy újabb sós cseppet simított el arcáról. - Talán mindennél jobban. - kelletlenül felnevetett, mint aki zavarban van.

A vámpírlányt elöntötték az érzelmek. A mérhetetlen, felfoghatatlan szeretet szétáradt testében, mint az őt éltető vér. És ettől csak még nehezebb volt a döntése helyességének megítélése. De ez most nem érdekelte, csak az, hogy eme borzasztó estén is ott volt mellette. Hogy engedhette el? Picit közelebb tolta testét a másikéhoz, aztán ráhajtotta fejét a vállára. Damonnak ezek a pillanatok felértek egy kínzással, mégis ilyenkor boldog volt. Gondoskodó ölelésébe zárta, és el kezdte cirógatni Elena karját, akit nyugalommal töltötte el a férfi közelsége. Nem tudták volna megmondani mennyi ideig lehettek így, de egy biztos volt, hogy ez is kevésnek bizonyult. A hasonmás szelte ketté a kettejük közt fennálló csendet. Még mindig az erős karok fogságában, felnézett a vámpírra.

• Szóval szerelmet, kalandot, és egy kis veszélyt akarok? - tekintetét rátapasztotta a vámpír ajkaira.
• Ezek közül mind összejött, nem? - mosolygott, ám váratlanul arckifejezése komollyá vált. - Tehát emlékszel...- egyúttal levette karjait Róla, és a velük szemben lévő falat kezdte el „tanulmányozni”, mintha valami nagyon érdekes dolgot talált volna rajta.
• Igen. - válaszolta. - Miért, Damon? - hangja vádló volt, mintsem érdeklődő.
• Mit, miért? - szemét egy percre sem vette le a falról. Damon nagyon is jól tudta, hogy mire megy ki a játék. Mire kíváncsi Elena, és hogy mennyi kérdésre kéne válasszal szolgálnia. De ehhez ma nem volt idegzete, sem ereje.
• Miért feledtetted el Velem az első találkozásunkat? - majd hozzátette. - Damon, nézz rám! Kérlek...- óvatosan megérintette az arcát, és maga felé fordította. Tekintetük újból eggyé vált.
• Ha emlékszel, akkor pontosan tudod a választ. - halkan válaszolta, eközben a lány fürkésző tekintete beleolvadt az övébe. - Azért, mert az emberek nem tudhatták, hogy a városban vagyok. Ennyi. - zárta rövidre, mire a vámpírlány reakciója csak egy mélyről jövő sóhaj volt.
• Annyira más voltál azon az éjen. - kézfejével egy apró mozdulatot tett a férfié felé, de az tüntetőleg elhúzta. - A megismerkedésünk elején miért nem ezt az oldaladat mutattad? - a vámpír összeráncolt homlokkal nézte Őt. - Emlékszem... - lesütötte szemeit. - teljesen elvarázsoltál. - hangja egy pillanatra elcsuklott. - Tudnom kellett volna ezt. - újból belenézett a másik átható tekintetébe.

Damon úgy érezte, hogy mindjárt felrobban. A belsejét égette a múlt. Az elfelejtett, és elfeledtetett múlt. Millió dolgot megbánhatott volna, ezernyi dolgot meg is bánt, és ez volt az egyik. Ha akkor máshogy cselekszik, és nem az önös érdekei vezérlik, akkor talán...Talán mi?

• És akkor mi lenne? Most velem szárnyalnál a fellegekben unikornis háton? - dacosan elfordította fejét, hirtelen felállt, és az ajtó felé vette az irányt. - Ugyan már, Elena. - közben egyik karját kinyújtotta, és a falat kezdte el támasztani. - Mit számít ez? - végül fátyolos hangon fejezte be. - A döntéseden nem változtat. - kijelentette, mintha teljesen egyértelmű lett volna, mégis valahol belül, kérdésnek szánta.

Elenát mintha most törték volna össze, úgy ült az ágyon. Szétszaggatta Damon szívét, mellyel az övé is darabokra hullott. Belseje üvöltött, nem is, ordított azért, hogy megossza a férfival valós érzelmeit. Azt, hogy már így is túl sok minden változott. Ahogyan Ő is, úgy az érzelmei is. Felfokozódtak, és teljessé váltak. De már választott, meghozta élete második legnehezebb döntését, és helytelen lenne megváltoztatnia holmi elfeledett emlék miatt. Persze tisztában volt vele, hogy ez csak hab a tortán. Az idősebb Salvatore impulzív, vad, meggondolatlan, egyben legszerethetőbb lénye már rég beleivódott a lelkébe.

A hasonmás szótlanul bámulta a neki háttal álló vámpírt, és közben egyetlen egy szó sem hagyta el ajkait. Képtelen volt rá. Mintha betapasztották volna száját, és bilincsbe verték volna kezeit, hogy még véletlenül se tépje le róla a gátoló „eszközt”. Damon fülsüketítőnek érezte Elena szótlanságát, mert tudta, hogy az imént elhangzott mondat igaz. Nem láthatta, hogy a másik a könnyeivel küszködött, pont azért, mert az ellentétét akarta. Változtatni. Damon a másik karjával is nekitámaszkodott a falnak, nagy levegőt vett, majd száraz hangon törte meg a csendet.

• Gyere! Elviszlek valahova.
• Mi? - ujjaival letörölte arcáról a könnycseppeket. - Hova?
• Mondták már neked, hogy túl sokat kérdezősködsz? - arcára erőltetett egy halvány mosolyt, és megfordult. - Bízz bennem. - szájának mindkét sarka fölfelé görbült.

***

Már hajnalodott. A napfelkelte bevilágította egész Mystic Fallst. E borzasztó éjszaka tökéletes lezárása, a napfénybe borult város képe volt. Elenának fogalma sem volt, hogy miért mennek a belvárosba. Damon vajon mire készül? Nem kocsival tették meg az utat, vámpírsebességüket használták. Mikor elérték a kicsiny település központját, a vámpír hirtelen eltűnt a lány mellől.

• Damon? - félve körülnézett maga körül, de nem látta sehol.

Körülbelül öt perc múlva valaki megkopogtatta a vállát, mire ő hátrafordult, és egy fekete hajú, kék szemű, nagyon helyes férfival akadt össze tekintete. Aki nem Damon Salvatore volt. A hasonmás először értetlenül bámult rá, aztán elmosolyodva kérdezte. - Igen? Segíthetek?

• Nem. Én segítek neked. - mondta, miközben letekerte magáról a sálát.
• Tessék? - hátrált.
• Innod kell belőlem. - közeledett felé, majd fejét oldalra biccentette.

• Mi? - még mindig nem értette. - Nem, nem kell. - szinte fellökte a férfit.
• Dehogynem kell, Elena. - megszólalt egy ismerős hang, mire a vámpírlány összerezzent. Meglátta a férfi háta mögött álló Damont, kinek arcvonásai megkeményedtek.
• Damon, mégis mi ez? - felvont a szemöldökét. - Ugye ezt nem gondolod komolyan?
• De igen, Elena. Teljesen komolyan gondolom. És ajánlom, hogy te is. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
• Nem. - suttogta maga elé. - Én nem! - jobbra-balra billegette fejét. - Biztos, hogy nem! - hangja hirtelen hisztérikussá vált. - Még megölöm...- tekintete kérlelően fúrta bele magát Damon azúrkék szemeibe, de hiába, Ő tántoríthatatlan volt.
• Egy...- mondta. - nem vagy Stefan. - megkerülte az áldozatot, és biztatóan megszorította a lány vállát. - Kettő...- számolt tovább. - meg kell tanulnod uralkodni magadon. - Három...a verbéna legyengítette a szervezetedet. Emberi vérre van szükséged. Úgymond...- harsányan felnevetett. - pótolni kell a vérveszteséget.
• Erre a tasakos vér is megfelelő. - nem adta meg magát.
• Igeeeeen. - megnyújtva a magánhangzót. - És itt kanyarodunk vissza a kettes számú ponthoz. Meg kell tanulnod kontrollálni magad, és úgy táplálkozni, hogy közben ne ölj meg senkit. - körbenézett, és megállapította, hogy túl sok „civil” van a közelben. - De nem itt. - ezzel karon fogta Elenát, a férfival együtt, és vámpírgyorsasággal egy sikátorba tuszkolta őket. - Így már mindjárt jobb. - elengedte őket, aztán ránézett a lányra. - Na, gyerünk Elena! Tik-tak, az óra ketyeg. - hangja türelmetlenségről árulkodott.
• Nem, Damon! Menjünk haza! Én nem fogok belőle inni! - szúrós tekintete magához láncolta a másikét. - Ő egy ember, nem valami játékszer. - hangja határozott volt. - Én nem akarok... - ismételte. - Én nem akarok ilyen lenni...- halkan hozzátette. -...egy szörnyeteg. - hátrálni kezdett.
• Igen? Mégis egy szörnyetegbe szerettél bele. - erősen rámarkolt a csuklójára. - Gyűlölöd azt amik vagyunk, mégis szerelmes lettél...- a mondat vége befejezetlenül maradt, mert Elena közbevágott.
• Damon, te nem vagy...- halkan dörmögte az orra alá.
• Stefanba. - fejezte be a monológját.

Mindkettejük szemében furcsa csillogás jelent meg. Meglepődöttségtől egy perce mintha megfagyott volna a levegő. Oly áthatóan nézték egymást, hogy szinte kiégették egymás retináját. A hasonmás jól tudta, hogy igaza van Damonnak, és nem hazudtolhatja meg magát. Ha már az érzelmeit el is rejtette, ezt végig kell csinálnia. Nem utálhatja azt, amit valójában szeret. Elena megadta magát. Ez volt a legjobb megoldás, a járható út.

• Rendben. - szólalt meg végül, erre a vámpír közelebb tolta hozzá a férfi testét, de csuklóját még mindig birtoklóan szorította.
• Csak szép lassan. - utasította. - Nem kell elkapkodni. - lefejtette ujjait a csuklójáról, úgy, hogy „véletlenül” végigsimított velük a kézfején. - Csak addig igyál belőle, ameddig érzed az ereinek heves lüktetését. Amikor kezd lassulni, hagyd abba. Érted? - kérdőn nézett rá, mire a lány bólintott egyet. - Higgy nekem, érezni fogod azt a pontot, mikor már elég lesz. - hangjából csak úgy áradt a nyugalom.

Elena mélyen belenézett az előtte üveges tekintettel álló férfi szemeibe. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de vonzották az ámulatba ejtő kék szemei. Talán, mert Damonéra emlékeztették. Ettől még nehezebb volt a dolga, mégis valahol megkönnyítette a helyzetét, hisz az volt a cél, hogy ne ölje meg a férfit. És Ő képtelen lett volna ártani Damonnak. Legalábbis szándékosan biztos nem. Közelebb hajolt áldozata nyakához, beszippantotta bőrének mennyei illatát, aztán szabadjára engedte hegyes vámpírfogait, és felszaggatta velük a húsát. Felfoghatatlan, káprázatos, és fenséges volt meleg vérének kesernyés íze. Ahogy szívta, érezte, hogy szervezete feltöltődik energiával. Szemei körül a hajszálerek kirajzolódva „hullámoztak”. Mindent beborított az égővörös festék, mely szemeinek színét is átfestette. Egyre gyorsabban tette magáévá a másik vérét. Az élvezet által átélt csodás pillanatokat egy távoli hang zavarta meg. - Elena, lassabban. - Elméjébe beférkőzött e dallamos hang, de nem telepedett le. Továbbra is mohón itta áldozata friss vérét, mikor váratlanul maga előtt látta Damont, ahogy kezében tartja a nyakláncát. Látszott rajta, hogy szívére tonnányi súly nehezedik. Azúrkék szemei mintha kétségbeesést tükröztek volna, végül másodpercek múlva szólalt meg; „Mondanom kell valamit.” Elena a saját szavait kezdte el hallani elméjében. „Miért kell úgy mondanod, hogy nálad van a nyakláncom?” Mire a másik zavartan válaszolt. „Nos, mert amit mondani akarok...- egy lélegzetvételnyi idő múlva folytatta. -...valószínűleg a legönzőbb dolog, amit valaha mondtam.” A lány el kezdte rázni a fejét, jelezve, hogy ezt egyáltalán nem tartja jó ötletnek. „Damon, ne tedd ezt.” A vámpír szétnyújtott karokkal közelebb lépett hozzá, annyira közel, hogy szinte ajkuk összeért. „Nem. Csak egyszer kell kimondanom, neked csak hallanod kell.” A férfi csontighatoló tekintetével megbabonázva Őt, vallotta be valós érzéseit. „Szeretlek, Elena.” Elveszve Damon szemeinek világában hallgatta tovább lágy hangját. „És azért, mert szeretlek, nem lehetek veled önző. Ezért nem tudhatod ezt. Nem érdemellek meg...- hangja szinte elakadt. -...de az öcsém igen.” Ahogy ezen szavak elhagyták száját, ajkaival közelebb merészkedett Elena homlokához, és adott rá egy szeretetteljes csókot. Az egész pillanat annyira...csodálatos volt. Elena Gilbert szótlanul bámulta Őt. Testét, mintha egy láthatatlan horgony rögzítette volna a padlóhoz. Minden izma pattanásig feszült, még sem tudott megmozdulni. Csak nézte azokat a magával ragadó szemeket, melyekben megjelent egy halvány könnycsepp, ahogy tulajdonosai szavak formálására nyitotta ajkait. „Istenem, bárcsak ne kellene mindezt elfelejtened...- halványan megcirógatta a másik arcát. - ...de sajnos muszáj.” Amint kimondta az emlékek porrá zúzására alkalmas szavakat, úgy gördült végig tökéletes arcán egy kövér könnycsepp. Elenát ezen emlékkép rángatta vissza a valóságba. Abba a dimenzióba, ahol nem szabad átlépnie azt a határvonalat, mely emberségének végét jelenti. És ehhez Ő adott erőt, és hitet. Damon Salvatore.

Elvette ajkait a férfi nyakától, aztán felemelte az egyik karját, és vigyázva beleharapott saját csuklójának artériájába. Kiserkent a vére. Csuklóját odaérintette az áldozata szájához, majd mélyen belenézett a szemeibe, és igézése alá vonta. - Igyál a véremből. - A férfi egyből szívni kezdte a jóleső „nedűt”. Másodpercek telhettek el, mikor a vámpírlány érezte, hogy hátulról két erős kéz megmarkolja a vállait, és el kezdi masszírozni. - Ugye, hogy nem is volt olyan nehéz? - kérdezte Damon.

Elena testét átfutotta a vággyal keveredett bűntudat, így suttogta maga elé. - Nem volt igazad...- szemeiből kicsordultak a sós cseppek. - Én nem érdemellek meg téged.