Látogatók

2012. október 31., szerda

Feed or Die

Yes! Holnap remélhetőleg egy awesome Delena centrikus részt fogunk kapni, így, hogy fokozzam a kedélyeket, meghoztam az írást:) Igen sok munkám van benne! Nem hiába írtam 3 héten keresztül. Persze, ebből csak ilyen 5-6 napot számolhatunk, tekintve, hogy van életem is XD Úgy, ahogyan múlik az idő, én is többet írok. Új rekordot állítottam fel. Ez az írásom 10 és negyed oldalas. Az eddigi leghosszabb. A történetről annyit, hogy a 4x01-02. részt öleli fel. Természetesen Delena sztori, és Elena szemszögéből lett megírva. (Újabban ez a heppem:)) Mindkét epizódból olvashattok jeleneteket, a  jól megszokott Andie stílussal tarkítva. Azaz, a lelki mélységek ábrázolása és egy kis meglepetés sem maradhat ki belőle :) A kezdetről: Elena a 4x01. részben el tudott szökni Pastor Youngtól. Nos, szerintem imádni fogjátok, legalább is nekem elrabolta a szívemet. Imádom! Most már tényleg dilemmában vagyok, hogy melyik írásom is foglalja el a trónt :) Ebben a oneshot-ban is van túlfűtött szenvedély (ám még sem tartalmaz felnőtt tartalmú jeleneteket), veszekedés, szerelem, őszinte szeretet, fájdalom, és töménytelen mennyiségű vér. Először is  Eewa anyukámnak, és Maresz drágámnak szeretném ajánlani! Ők azok, akik még mindig szorosan mellettem állnak a TVD, egyben Delena, vagy inkább Damon lázban. Remélem tetszeni fog nektek (L) Másodszor pedig, azért Sleepy-t és Nirvit sem hagyhatom ki, attól függetlenül, hogy ők már régen lemondtak erről a párosról, sőt a TVD-ről is. Harmadjára: MINDENKINEK, aki csak egy kicsit is szereti Damont, és Elenát :) A végén megszokott módon lehet értékelni, hogy szerintetek milyen lett az írás. (pipa vs komment). Minden kedves szót örömmel fogadok. És még az építő kritikát is. Hátha van :P Akkor, ennyi elég is volt belőlem. Are you ready? 



Feed or Die
 
A testemet mintha bebetonozták volna, annyira nehéznek éreztem. Az összes porcikám fájt. Gyenge voltam, és fáradt. Végtelenül fáradt. Éreztem, ahogy a szemeim lecsukódnak. Annyira jó lenne aludni, csak egy picit. Csak egy percet. Nem, Elena! Nem szabad! Tarts ki! Van kiút. Biztos, hogy van. Nem, így nem lehet vége…De hiába mondogattam magamnak, a szervezetem máshogy gondolta. A combjaimat alig tudtam felemelni, csak vonszoltam a lábaimat.  Egyre lassabban haladtam előre. Muszáj volt elérnem a Salvatore birtokot. Meg kellett találnom Damont. Nem tudtam mihez kezdjek. A tartalékaim kiapadtak. Úgy éreztem, mintha az összes erőm elhagyná a testemet. A karjaimat magam mellett lóbálva mentem tovább. Az erdő mélyén bolyongtam. Pedig már ezerszer mentem keresztül rajta, de most még sem találtam a helyes irányt, ami a panzióhoz vezet. A pupilláimat égette a napfény, mely a fák lombjain tündökölt. Az erdő fényességben úszott, és ez arra kényszerített, hogy az árnyékban maradjak. Egyre nehezebb volt az előre jutás. Minden egyes levegővétel perzselte a tüdőmet. Oxigénre volt szükségem. A belsőm lángolt, úgy, hogy ez a külsőmre is kihatott. A tenyereimet, karjaimat, arcomat, mindenemet beborította a verejték. A szám kiszáradt, a torkom elviselhetetlenül fájt. Olyan volt, mintha savval marták volna ki. Pokoli érzés volt! De az még szörnyűbb, hogy csak egyetlen egy dologra tudtam gondolni. A vérre, és annak őrjítő ízére. A vassal kevert kábulatra. A friss, és kesernyés mámorra. Elmémet apránként vette uralma alá a vöröslő vágy. Belepte a tudatomat, úgy, hogy nem engedte el a testemet. Fogva tartotta az egész lényemet. Atyám! Ebbe fogok belehalni…végleg. A vér hiánya felőrölte a szervezetemet. Pedig én próbálkoztam. Annyira próbálkoztam. Eredménytelenül.
Egy fához érve megálltam, és a törzsének dőlve pihentem meg. Teljesen kimerülten rogytam le a földre. Háttal a fának megtámasztottam magamat, és egyre hangosabb zihálásba kezdtem. Majd pár másodperc múlva éreztem, hogy a tüdőm enged, és egyre lassabban veszem a levegőt. Szemeim le-lecsukódtak, úgy kellett erőt vennem magamon, nehogy elnyomjon az álom. A kettősség jóformán felszaggatta testemet. Nem akartam aludni, de ugyanakkor sötétségben akartam lenni. El kellett rejtőznöm a napsugarak elől. Csendre vágytam, sóvárogtam az ürességre, ám ezt mégsem kaphattam meg. Minden kis apró neszt hallottam. A madarak csicsergése, szinte lyukat ütött a dobhártyámon. Zúgott a fejem, fel akart robbanni. A kibírhatatlan fájdalomtól ordítani lett volna kedvem. Ujjaimat a halántékomhoz „rögzítve” próbáltam elnyomni a borzasztó érzést. De nem ment. Még a halálomban sem lehetett nyugtom.
Nem tudom meddig lehettem így, de egyszercsak azt éreztem, hogy a fájdalmam enyhül.  Az izmaim elernyedtek, pihe könnyű lettem. A világ elcsendesedett körülöttem. Ó, igen! Végre…Hát, ilyen érzés lenne a végső halál? Felszabadító? Szempilláim egymásra „borultak”, lassan ölelt magához a vég. Amint lehunytam a szemem, távolról egy bársonyos hang szólt hozzám. Istenem?
- Kathrine? – a hangja nagyon ismerős volt. Kiérződött belőle a meglepődöttség. Szemeimbe újból beszűrődtek a napsugarak, ahogyan kinyitottam őket. Fokozatosan, és fájdalmasan. A szemem elé táruló halvány, elmosódott képben egy alakot véltem felfedezni. Mintha...
- Damon? – erőtlenül kérdeztem. – Én vagyok az. – szűrtem a szavakat. – Elena. – fel akartam kelni, oda menni hozzá, de nem tudtam. A gravitáció rabja voltam.
- Nagyon hasonlítasz…bocsánat…nagyon emlékeztetsz valakire. Damon vagyok.
- Tudom ki vagy. Mi ez az egész? - gyöngén „leheltem” a mondatokat. – Nem ismersz meg? – Biztos megint előtört belőle a szarkasztikus énje. De ez nem érdekelt. Örültem, annak, hogy láthatom. Talán utoljára. – Végre itt vagy. – a fa törzsének döntöttem a fejemet. – Segítened kell. A tanács elrabolta Stefant, és Carolinet. – ahogy ezt kimondtam, a fénysugarak újból lángokba borították a pupilláimat. Hirtelen, mintha vakuval akarták volna kivájni a szemeimet. Minden akaratomat összeszedve, felemeltem a karjaimat, és eltakartam az arcomat. Pár perc múlva elmúlt a fény okozta égető érzés, és leengedtem a karjaimat. Most már letisztultan láttam a körülöttem lévő dolgokat. És ebbe Damon is beletartozott. Apró lépéseket téve felém, árasztotta el az elmémet a szavaival.
- Szerelmet akarsz, ami felemészt. – még közelebb jött. – Szenvedély akarsz, kalandot, és még egy kis veszélyt is. – megállt, és csak nézett engem. Átható tekintete huncutul csillogott, ahogyan a napsugarak megvilágították az arcát.
- Mi…? - nyögtem. – Miért mondod ezeket? – kérdeztem tőle. Hangomban életre kelt a zavarodottság. Miért mondja nekem ezeket? Talán csak rosszul hallottam? Elena, szedd össze magad! Nehéz volt. Annyira nehéz volt élnem. Hah! Azért ez vicces. Meghaltam, és még is most haldoklom. Az elmém cserbenhagyott, az érzéseim nem kötődtek a jelen helyzethez. Legszívesebben elnevettem volna magam, olyan abszurd volt ez az egész. De a testem nem engedett az érzelmeimnek. Nem tudtam mosolyogni.
Damon úgy tett, mintha meg se hallotta volna azt, amit kérdeztem. Minél közelebb jött hozzám, egyre feljebb kellett hajtanom a fejemet, hogy lássam Őt. Mindkét karját széttárta maga előtt, és lágy hangon szólva, lépett oda hozzám.
- Csak egyszer kell kimondanom, neked csak hallanod kell. – letérdelt hozzám, azúrkéken világító szemeit összeláncolta a tekintetemmel. – Szeretlek, Elena. – hangja elcsuklott. – És azért, mert szeretlek, nem lehetek veled önző. Nem érdemellek meg…- fájón súgta. -…de az öcsém igen.
Az fülembe szűrődő szavak, és az elmémben megbújt vallomás, megadta nekem a tökéletes utolsó pillanatot. Halkan, gyöngén, de teljes őszinteséggel válaszoltam neki.
- Nem. - nyeltem egyet, bár nagyon fájt. - Te sokkal jobbat érdemelsz nálam. – ahogy kiejtettem ezeket, szemhéjaim „lezárultak”, egyben a fejem előrebukott. Karjaim élettelenül „feküdtek” mellettem, miközben bekebelezett egy fura érzés. Mindenemet átjárta a halál sötétsége, amihez párosult a hangtalan csend. A lelkem felemelt fővel állt a másik oldal kapuja előtt. Már nem volt hova menekülnöm. Nem volt remény, se kiút. Semmi. Csak a lélekölő üresség. Az életem órája nem ketyegett többé. Lejárt az időm. Ismét.
Hirtelen ismerős kezek tapadtak a vállaimra, aztán lejjebb csúsztak, és erősen megmarkolták a karjaimat.
- Elena! – szinte belém vájta a körmeit. – Gyerünk! Ne csináld ezt! - üvöltötte, miközben karjaimnál fogva kezdett el rázni. – Maradj velem! – magához húzott. -  Kérlek. - suttogta. – Elena! – megint megrázott, mire egyből kipattantak a szemeim. Újból Damon égető tekintetével találtam szembe magam, de most teljesen mást tükrözött. Aggodalmat, és talán egy kis dühöt is.
- Nem megy…- kiszáradt torkomból alig törtek fel a szavak. – Nem megy…- ismételtem meg.
- Jól figyelj most rám! – közel hajolt hozzám. – Vagy táplálkozol, vagy meghalsz. – erős, kemény hangja beterítette az elmémet. – Nincs harmadik lehetőség. – szorítása, már-már fájt. Mégis, valahogy jó érzés volt. Mert ettől tudtam, hogy még élek. Lélegzem. És vele vagyok.
- Nem tudok…- egyre halványabban kezdtem el látni őt. – Nem tudok táplálkozni.
- De tudsz! És fogsz is! – hangja határozott volt, mégsem tudta palástolni a kétségbeesését. – Ezért harcoltál annyit? - éreztem a forró leheletét. – Hogy ilyen könnyen eldobj magadtól mindent? - szemei indulattól izzottak. – Másodszorra is? – hangja vádló volt, és egyben kiéreztem belőle a csalódottságot. – Most nincs más, akiért fel kéne áldoznod magadat. – hangosabban beszélt. – Nincs itt a hátvéd. – tekintete lángolt. – Nincs itt senki más rajtam kívül. – közbe akartam szólni, de ő csak folytatta tovább.  - Nem hagyhatod itt az életedet. A barátaidat, testvéredet, és… -  nagyot sóhajtott. – Stefant. – majd elhúzódott tőlem.
- Ez nincs így. Nem arról van szó, hogy nem akarok.  – egyik karomat még fel tudtam emelni, erre ő lefejtette rólam a kezeit. – Hanem, nem tudok. – gyengéden ráraktam a tenyeremet az arcára. – Már ittam emberi vért, és nem változtam át. – tekintetemet levezettem a másik kézfejemre, amit még néhány órája a frissen vöröslő folyadék borított be. Most már, csak a bőrömre száradt alvadt vér látszódott.
- Tessék? – ő is lenézett a kezemre, majd újból összeráncolt szemöldökkel tekintett rám. Nem érette, hogyan történhetett ez meg. Ahogyan én sem. De mit számít ez? Az eredményen nem változtat.
- Nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de most mindennél jobban vágyom a vérre. Csak erre tudok gondolni, mégis, amikor hozzájutottam nem történt semmi. – már nem bírtam tartani a karomat, arcáról lecsúszott a kezem, majd a talajon elterülve pihent meg. – Damon, már nincs választásom. Talán jobb, ha meghalok. – az életemnek talán utolsó könnycseppjei fátyolként „nehezedtek” a szemeimre.
- Eszedbe ne jusson ilyesmi, Elena! Ezt meg ne halljam még egyszer! – megragadta mindkét felkaromat, és egy erős, gyors mozdulattal talpra állított. A testem olyan erőtlen volt, hogyha izmos karjai nem tartottak volna meg, biztos, hogy összeesem. Úgy szorított, mintha az élete az enyémtől függne. És lehet, hogy így is volt. Elmém lassan már elszakadt a valóságtól, mégis ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy ennél tisztábban nem is láthatnám a dolgokat. A helyzetemet. És Damont. Soha nem gondoltam volna, hogy általa ennyire szeretve tudok lenni. Azt meg végképp nem, hogy bevallatlan érzelmeimből fakadóan, ugyanúgy érzek iránta. A sors, vagy akárminek is hívjuk, kegyetlen, és csak magára gondol. Épp a végső pillanatban kell rájönnöm, hogy tévedtem? És a világ legrosszabb döntését hoztam meg azzal, hogy Stefan mellett maradtam? Az igaz, hogy nem szerettem ki belőle, de ha ugyanaz a szerelem kötne még most is hozzá, akkor soha sem szeretek bele a testvérébe. Ez az, amit látnom kellett volna. Ezt kellett volna mondanom Damonnak a halálom napján. Az életemet, mintha csak ezek a szavak irányítanák: „Mit kellett volna tennem?” Utálom ezt! De legalább most van esélyem megtörni ezt a folyamatot. Változtatni. Úgy cselekedni, hogy tudom, ezt kellett tennem. Nincs hiba, se visszakozás. Csak egy olyan döntés, amit soha többé nem kérdőjelezek meg. Már csak azért sem, mert alkalmam sem lesz rá.
- Damon, szeretnék neked valamit mondani. – gyengén, halkan súgtam neki, miközben közelebb próbáltam kerülni hozzá, amennyire az erőm engedte. Az elmúlt pár órában elég sokszor éreztem úgy, hogy kész, vége, nincs tovább. És mégis, még mindig volt energiám élni. Miért? Mi tart ennyi ideig? Miért nem halok meg már végre, ha egyszerűen képtelen vagyok emberi vérből táplálkozni?
- Nem, nem, nem és nem! – kemény, durva hangja beférkőzött az elmémbe. – Ne búcsúzkodj itt nekem! - megrángatta a karjaimat. – Hallod? Nem fogsz mártírt játszani már megint. – felsőtestemről az arcomra vándoroltak a kezei, tenyerével satuként fogta közre a fejemet. Lágyan, szeretetteljesen, mégis határozottan fogta az arcomat. Mélyen, igézően belenézett a szemembe, és megszólalt. – Nem hagyom, hogy meghalj! Megértetted? – szavainak ereje bekebelezett. – Nem fogsz meghalni. Ma nem! – tekintete lejjebb szökött. Már az ajkaimat vette célpontba, úgy, hogy szinte égette őket. – Kell lennie valami megoldásnak. Kitalálunk valamit. – hangja őszinte reményt sugallt.  – Megígérem. – már csap pár centi választott el tőle. Ekkor újból, ma már sokadszorra gyűrt maga alá a veszedelmes érzés. Minden gondolatom egy dologra fókuszált. Elmémben, mintha egy nagy masszává sűrűsödött volna a vér iránti sóvárgás. Damon szemei újból megtalálták a tekintetemet. Azonban most már másról tanúskodtak. Arcvonásai keménnyé váltak. Sugározta magából az eltökéltséget. Szinte láttam, ahogy gondolatai eszeveszettül cikáznak az agyában. – Talán…- arcomat „elhagyták” az óvó kezei, aztán az ajkaihoz emelte a tenyerét, és vámpírfogait kiengedve feltépte rajta a bőrt. – Gyerünk! Igyál! – utasított.
- Mi? – értetlenül meredtem rá.
- Jól hallottad! – erőszakosan nyújtotta felém a kezét. – Ha az emberi vér nem használ, hátha ez igen. – azúrkék szemei biztatást küldtek felém. – Talán ez majd hatni fog. Lehet, hogy a hasonmás véred okozza, elutasítja az átváltozást.
- De Katherine is…- miközben mondtam volna tovább, a kezén lévő seb teljesen megbabonázott. A kiserkent vére őrjítően vonzott. Magáévá akart tenni, úgy, hogy az összes részem vágyott rá. Tekintetemet nem engedte el a tátongó seb látványa. E kép, és vörösként izzó vér „illata” egybeolvadt.
- Tudom, tudom, de nem az ő vérével törték meg az átkot. – sürgetően közelebb tolta hozzám a kezét, aztán másik karjával finoman átkarolt, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat. A hátamnál fogva tartott meg. Belsőmben szétáradt a megnyugvás érzete. – És nem az ő vére tudott Klausnak hybrideket gyártani. – hangja tudatosságról árulkodott. – Az már csak hab a tortán, hogy az én vérem volt a szervezetedben, amikor meghaltál. Összerakva ezeket, nagy esély van rá, hogy igazam van. – elmosolyodott, mire én is felbátorodtam. – Akár még be is jöhet. – még jobban magához húzott, mire én még egy gyors pillantást vetettem azokra a gyönyörű, reményt árasztó szemekre, aztán egy picit remegve, kezembe vettem a tenyerét, és az ajkaimhoz emeltem. Nyelvemmel megízleltem Damon keserédes vérét. Egyszerre, mintha a körülöttem lévő dolgok megszűntek volna létezni. Csak én voltam, és a vér. Megmagyarázhatatlan érzés – mondhatjuk erőnek is – haladt végig a szervezetem minden egyes elemén, melyet egy éles fájdalom szelt ketté. A nyilalló érzés felhasította az ínyemet. Fokozatosan „bújtak” elő a szemfogaim. Úristen, de fáj! Másodpercek múlva már a teljes vámpírfogazatom birtokában voltam. Mogyoróbarna szivárványhártyámat körbevette a skarlátvörös szín, miközben a szemeim alatt rejlő hajszálerek egymásnak ütközve hullámoztak. Ujjaim erősen fonódtak Damon kézfejére, aztán szép lassan belemélyesztettem kiteljesedett szemfogaimat a kettényílt bőrébe. Az új kezdet tudatától fűtve vetettem bele magamat Damon lényébe. Szükségem volt rá. Akartam Őt. Mindenét. A testét, lelkét, és a mélyvörös színben tündöklő vérét. Szempilláim egymásra „omlottak”, és én teljesen elvesztem. A vámpírrá válás küszöbén álltam, és ahhoz, hogy átlépjem azt a bizonyos határt, Damon segítségére volt szükségem. A francba! Már megint igaza volt. Így végre, a halált követő halállal kevert életbe léptem. Soha nem akartam megtapasztalni ezt a létformát. - Ha ezt annak lehet nevezni. - A vámpírlét mindig is egy lehetőség volt számomra, de én sosem akartam élni vele. Undorodnom kellett volna magamtól, mégis most, jóformán sütkéreztem ebben a szerepben. Beszippantott a mélyvörös világ. Damon világa.
Csukott szemhéjaim alatt csak a sötétségbe kellett volna burkolóznom, de e helyett, én a fényben úszkáltam. És méghozzá egyre gyorsabban. Mohón, követelőzően ittam a vérét, miközben magamhoz szorítva a kézfejét, a vállára hajtottam a fejemet. Oltalmazó karjaiba temetkeztem, mire Ő tenyerével lágyan végigsimított a hajamon. Ehhez hasonlót még soha nem éreztem. A gyöngédsége felkarolta az érzékiségemet. Felfoghatatlan volt! Mintha a tömény erotika egybekelt volna a létfenntartás ösztönével. A táplálkozástól feltöltődtem. Damon, úgy etetett, mint egy kisbabát, és úgy szeretett, mint egy felnőttet. Az ereimben lüktető vére, amely mindenemet körbejárta, nemcsak erőt biztosított nekem, hanem az emlékeimet is. A múltam apró részei – melyekről azt hittem, hogy a valóság – kiegészültek. Így már minden mozaik a helyére került. Összeállt a teljes kép. Percekkel ezelőtt Damon még nem volt velem, csak az emléke. Fájó volt a felismerés, hogy miért is hitte, hogy én vagyok Katherine. Mert vele találkoztam először. Annyira hihetetlen! És az a vallomás…Hogy szeret, és épp ezért nem lehet velem önző. Megment saját magától. A benne élő gonosztól.
Még mindig szüntelenül, sebesen szívtam belőle a vöröslő „anyagot”. Eközben ő még jobban ölelt, arcát hozzám dörgölte. Ismét végigsimított a hosszú hajamon. Ujjaival könnyedén cirógatott. Érintéséből csak úgy sugárzott a törődés, és a szenvedély. Éreztem azt az erőt, ami mindig is meghatározó volt a kapcsolatunkban. Ami szikrákat szórt köztünk, úgy, hogy elemi erővel vonzott bennünket. Szinte tapintható, megfogható, de mások számára megközelíthetetlen volt. A belsőm vörös estélyibe öltözött vágya, ki akart szabadulni, és táncra hívni Damon kéjtől duzzadó lényét.
Most már vámpír képességeim birtokában, egy szempillantás alatt a Damon háta mögötti fához irányítottam magunkat. Vámpírsebességgel csapódtunk a fa törzsének. Mindenemet rabul ejtette a vámpírokat megillető erő, gyorsaság, és a felfokozott érzelmek sokasága. Még szerencse, hogy a fa lombkoronája árnyékot biztosított nekem, mert ez nélkül, a vámpírlétemből adódó képességeim is hamar megszűntek volna. Damon még mindig rajtam tartotta az egyik tenyerét, majd finoman el kezdte cirógatni a hátamat. Ujjai fel-alá, egyenes ívben járkáltak a gerincem mentén, úgy, hogy érintésük minden porcikámban visszhangzott. Mindenhol éreztem Őt, miközben halk, ám annál édesebb nyögések hagyták el az ajkait. Élvezettel átitatott sóhajai bezengték a dobhártyámat. Lágy simogatása a teljesség érzetével ajándékozott meg. Az elmémtől kezdve az egész testem reagált Damonra kényeztetésére. Arcomat picit lejjebb csúsztattam, a mellkasára. Hallottam, ahogy balján csak úgy „dübörgött” a szíve. Ez a hang bejárta mindenemet. Olyan gyönyörű volt, és frissítő. E szépség körbevette a lelkemet, mint egy védőbástya. Csak úgy tudtam átélni ezt a gyönyört, hogy szembesültem a Damonban rejlő ragadozóval. A vére által összekapcsolódtunk, úgy, hogy lecsupaszított lelkünk egymást kiegészítve egyesültek. Éreztem a haragját Matt iránt. Azt, hogy gondolkodás nélkül elvette volna tőle az életét. Láttam magam előtt az élettelen testeket, és éreztem, ahogy Damon feléjük tornyosulva élvezi a látványt. Ó, Damon! Újra szemem elé tárult a múltunk egy szörnyű képe. Ahogy a padlón térdepelek Jeremy holtteste felett, és zokogásom hangja bejárja az egész szobát. És erről Damon tehetett. Méregtől, fájdalomtól, zaklatottságtól elködösített tekintettel néztem fel rá. Ez az emlék örökké bennünk fog élni.
Egyre erősebben, mégis védelmezőn ölelt magához, én pedig ugyanilyen intenzitással szorítottam a kezét. Nemcsak a dühét, és borzasztó tetteinek súlyát éreztem, hanem a végtelen fájdalmát is. Aggódott értem. Mindig, mindenkitől meg akart óvni. Mindenáron meg akart menteni a gonosztól. Legyen az ősi vámpír, vagy hybrid. Esetleg mindkettő. Damon nagyon is törődött velem. Bár ehhez sokszor párosult a dühe is, amiért állandóan a saját fejem után mentem, és számtalanszor halálos veszélybe sodortam az életemet. Azonban ez sem vetett gátat a törődéséből született szeretetének. Mert a világon mindennél jobban szeretett. Talán még Stefannál is. És ez a szerelem beférkőzött a bőröm alá. E szeretet reményt adott neki, amit én leromboltam. Kétszer kellett átélnie ugyanazon szívszaggató érzést. Azt, hogy a szerelme hirtelen semmivé foszlott, és helyét átvette a csalódottság. A keserűség. Azaz érzés, ami lyukat égetett a szívébe. Hogy nem elég jó. Nem elég jó, ahhoz, hogy szeressék Őt. Csakis Őt, és senki mást. Ő legyen az egyetlen valaki életében. Ő legyen az oltalom, a vadság, a bujaság, és a szerelem. A minden. Ezen tudat marcangolta a belsőmet. Oly annyira, hogy nem sok kellett, ahhoz, hogy elsírjam magam. Ezt ő is észrevette, és a fejem búbjára rakva az állát, el kezdte masszírozni a tarkómat. Így enyhült a késztetésem, hogy könnyeim elárasszák az arcomat. Minél több, és több vért tudtam magaménak, egyre csak jöttek az emlékek, és az érzések. Az emlékképek egymás után sorakozva álltak hadba, majd egyként rohamozták meg mindkettőnk elméjét. A közös múltunk fontos pillanatai egyszerre peregtek le a szemünk előtt. Az első igazi csókunk. Az a pillanat, amikor biztosítottam arról Damont, hogy együtt mindenre képesek vagyunk. Egymást segítve, egymás támaszaiként mindent túlélünk. Mert mindig is ez volt. Miért lenne ez a jövőben másként? Azon emlék, amikor ellenszegülve az akaratának, nem engedtem, hogy megfosszon a saját döntésemtől. Amikor át akartam adni magam Elijahnak, de Damon igen erőszakos tette megakadályozott ebben. Éreztem a belsejében dúló indulatot felém, mely a feltétlen szeretetből táplálkozott. Számtalan ilyen apró dolog tárult elénk, melyekből kirajzolódott az egész kapcsolatunk.
Egy pillanatra kinyitottam a szemem, majd újra elmerültem a gyönyörben. Ekkor egy újabb, mindent elsöprő emlék „környékezett meg”. Ettől már teljesen elvesztettem az elmém feletti kontrollt, így sikeresen férkőzött be a tudatomba a denveri utazásunkon váltott, vágyakozástól túlfűtött csókcsatánk emléke. Olyan mértékű szenvedély telepedett le közénk, amit egyszerűen nem tudtunk kiirtani. Kellettünk egymásnak. Szükségünk volt a másikra. Akartunk egymást. Mindenem Ő érte ordított. Sokkal több kellett belőle. Nem szerepelt a szótáramban az „elég” szó. Még, még, még, még akartam. Nem csak a kéjből, hanem az Őt éltető folyadékból is. Minden előzmény nélkül, ujjaimat lefejtettem róla, elengedtem a kézfejét, és kissé zihálva, felnéztem rá. Tág pupilláim beleolvadtak a sötétségbe. Körbevette őket a sötétbarna szín, melyet a vörös egy mélyebb árnyalata zárt közre. Olyan volt, mint három egymásban lévő gyűrű. A felfokozott állapotom totálisan cserbenhagyta a józan eszemet. Elhomályosult tekintetem már-már ijesztő lehetett. Nem bírtam tovább. A belsőmben vadul tomboló vámpír egybekelt az emberségemmel. A vér által kötöttség összeolvadt a Damon iránt érzett szeretetemmel.
- Még többet akarok! – olyan erővel mondtam, ami megadta az utolsó lökést. Gondolkodás nélkül, tűhegyes vámpírfogaimmal megcéloztam Damon nyakát, és egy gyors mozdulattal belemélyesztettem őket a bőrébe. Szemfogaim apró sebet ejtettek, mégis akaratosan, és keményen hasították fel a bőrét. Ismét hatalmába kerített az ismerős érzés. A kábulat érzete. Testemmel durván, masszívan préseltem Őt a fához. Erőteljesen markoltam a vállát, miközben a másik karommal átölelve fogtam a tarkóját. Aztán hirtelen beletúrtam a sűrű hajába. Megszorítottam, és a fejét oldalra húztam, hogy még mélyebbre tudjak hatolni. Egyszerűbben jussak még több vérhez. Minél intenzívebben ittam a vas ízű nedűt, annál mélyebbre „ástam” Damon belsejében. Fokról fokra jártam az érzelmeinek lépcsőjén. Olyan átható dolgokkal szembesültem, amiket lehet, hogy talán sosem tudtam volna meg. Damon mindig is egy rejtély volt számomra, persze sokszor nyitott könyvként olvastam belőle. Egyetlen apró mozdulatából, egy kósza félmosolyból, vagy akár a szemeinek ragyogásából tudtam, hogy mire gondol. Amikor tekintetén átsuhant egy sötét árny, tisztában voltam vele, hogy ez is Ő. Ez is hozzátartozik. Soha nem fog gyökeresen megváltozni. És rá kellett jönnöm, hogy nem is akarhatom ennek az ellenkezőjét. Nincs jogom ahhoz, hogy ezt kérjem tőle. A megismerkedésünk elején azt hittem, hogy egy szörnyeteg. Akit le kell vadászni, de előtte még meg kell büntetni mindazért a sok rosszért, amit elkövetett. Köztük Stefan életének sanyargatásáért. Idővel azonban megláttam a függöny mögött elrejtett igazságot. Damon így is saját magát büntette azzal, hogy nem engedte a nagyközönséget előadáshoz jutni. Fél a kötöttségektől, mert ez egy szorosabb kapcsolatot feltételez. És mi történik akkor, hogy ha ez felbomlik? Ha megszűnik a kötődés? Akárhogyan is veszítjük el a szeretteinket, az mindig fájdalmas. Az életünk legborzasztóbb napja az, amikor megtudjuk, hogy akit szerettünk, nem létezik többé. És mi marad? Csak egy üresen tátongó lyuk az életünkben. Nem segít, ha meggyújtunk egy gyertyát, vagy ha elmondunk egy imát. Az a tudat, hogy akivel törődtünk, nincs többé, kínzó érzésként jelenik meg a szívünkben. Damon pontosan ezen ment keresztül. Egyedül maradt. Magánya felőrülte a lelkét. Elvesztette az egyetlen barátját. Ric-t. Hiányzott neki. Mások előtt tartotta magát. De legbelül fájt neki, hogy egy újabb veszteség érte. Megint szembesülnie kellett egy számára igen fontos ember halálával.
Hallottam, éreztem, ahogy a szívverése lelassult, miközben én élveztem a benne keringő vért. Lefejtettem róla az egyik kezemet, amikor váratlanul egy igen különös, furcsa érzés „fogant meg” bennem. Olyan volt, mintha egy álomba kerültem volna, ahol nem lehetek önmagam. Elszakadtam a saját valóságomtól, mégis valahogy magaménak tudtam az idegen érzéseket. Hirtelen, a semmiből megjelent előttem egy fiatal lány. Nem lehetett több huszonnégynél. Hosszú, szőke haja ráomlott a vállaira. Mozdulatlanul, megdermedve állt előttem. Szemei félelmet tükröztek. Úgy nézett rám, mintha én lettem volna az a személy, akitől félnie kéne. A legszörnyűbb dolog, hogy ez így is volt. Akkora fájdalmat éreztem a mellkasomban, hogy csak egyetlen módját láttam a kiútnak. Annak, hogy enyhítsem lelkem gyötrelmét, meg kellett őt ölnöm. Muszáj volt. Ezt kellett tennem. Mégis a szívem küzdött a jóért. Harcolt a rossz ellen, azért, hogy azzá váljak, aki voltam. Ember.
Ő csak megszeppenve bámult rám. Én meg egyre nagyobb dühöt éreztem. Haragudtam mindenre, és mindenkire, aki tönkretett az életemet. Mert így csak a sóvárgásom maradt, egy olyan élet után, amit már soha nem kaphatok meg. A kínzó érzés már egy ideje gyűlt bennem, és most kirobbanni látszódott. Felszakadt a seb, és a belőle áradó fájdalmam beterítette a környezetemet. Szemeim fátyolossá váltak, ahogy belsőmet körbejárta az éhség. Éhség egy véget érő jövőre. Miután megkérdeztem a lány nevét, és azt a választ kaptam, hogy „Jessica”, hátrébb léptem, és felvilágosítottam őt arról, hogy van egy nagy titkom, amit még soha nem mondtam ki hangosan. Mert ez nem változtatna semmin. Ettől még nem lennék jó. Minden borzalmas érzést ki akartam magamból adni, így egy lépést tettem felé, és feldúltan mondtam neki. „Nem tudok az lenni, akit elvárnak tőlem. Amit Ő vár el tőlem.” Közel hajoltam hozzá, majd erősen megragadtam a karjait, úgy mondtam neki. „ Ez vagyok én, Jessica.” Szorításom fogságában, reszkető hangon kérdezte tőlem. „Bántani fog?” Egyből tudtam rá azt a választ, amelynek két kimenetele lehetett. „Nem vagyok benne biztos.” Tenyereimmel szelíden végigsimítottam az arcán. „Mert te vagy az én létezésem krízise.” A természetem csatázott azzal a személlyel, aki szerettem volna lenni. Az egész létezésemet meghatározó dilemmám rabja lettem.  „Megöljelek? Vagy ne öljelek meg?” A lányon teljesen úrrá lette a rettegés. Sírva könyörgött nekem az életéért. „Kérem ne…” Hátrálni kezdem, olyan messzire akartam kerülni tőle, amennyire csak lehetett. Testemet teljesen magához ragadta a lelkemben szűnni nem akaróm, kínzó érzés. „De meg kell tennem, Jessica. Mert nem vagyok ember.” Acélos, fájdalommal teli hangon folytattam tovább. „És hiányzik. Jobban hiányzik, mint bármi más ezen a világon. Ez az én titkom. De annyi fájdalmat kell egy embernek elviselnie…” Jessica reszketve, újra könyörögni kezdett. Kérlelte, hogy hagyjam életben. Hogy legyen esélye a korlátozott jövőre. Neki miért adatott ez meg? De ezen már nem volt több időm gondolkodni. Odamentem hozzá, mélyen a szemeibe néztem, és feloldottam az igézésemet. A kőszobor jellege semmivé foszlott. Most már meg tudott mozdulni, így megindult az autója felé. Gyorsan elfutott előlem. Ekkor már tudtam, hogy megvan a válasz a kérdésére. Vajon bántani fogom? Elborult tekintettel hátrafordultam, hogy lássam Őt. Vámpírsebességemet használva utolértem, megragadtam, és erőszakkal szembefordítottam magammal. Az ínyemet kettéhasító szemfogaimat egyből belevájtam a bőrébe. Vadul, kegyetlenül szívtam a nyakából a vérét. Semmi mást nem akartam, csak hogy kiirtsam lelkemből a vágyódást. Jessica már akkor halott volt, amikor elengedtem őt. Ez voltam én. Egy vámpír, aki élvezi a vadászatot, így muszáj volt hagynom, hogy elfusson. Amint megkaptam az elegendő mennyiségű vért, elvettem a fejemet a nyakától, és szorításomból kiszabadult teste élettelenül omlott össze. Kapkodva a levegőt, fújtatva néztem le az aszfalton elterült holttestére. Aztán a vámpírarcomat még mindig viselő tekintetemet, a kezeimre helyeztem. Megfordítottam őket. Pár másodpercig  nézhettem a tenyereimet, amikor rájöttem, hogy mi is történt valójában. Az ölésre teremtett lény nem én voltam. Nem én hagytam, hogy győzzön felettem a fájdalmamból épült brutalitás. Nem én ontottam ki egy ártatlan életet. Hanem egy Salvatore. Damon tenyerei köszöntek vissza rám. Az ő szemszögéből éltem meg a múltját. A vére összeláncolt minket, úgy, hogy az emlékét saját magamon tapasztaltam. Azt láttam, amit Ő. És azt éreztem, amit Ő. Teljesen eggyé váltunk.
Még mindig Damon jóleső vérében „úszkáltam”, testemet hozzányomtam a mellkasához, amikor egyszercsak ellökött magától, és rám ordított.
- Elég! – hangja szigorú volt, ám mégis valahol gyenge. – Elena, elég legyen…- felém tántorgott. – Ezt nem szabadott volna látnod. – áradt belőle a határozottság, de még így is erőtlennek hangzott. Nagyon kimerültnek tűnt. Túl sok vértől szabadítottam meg.
- Damon, én…én…- hebegtem. – sajnálom. – félve közelebb léptem hozzá. – Ne haragudj. – remegve érintettem meg a kézfejét. – Nem bírtam leállni. – majdnem összeesett előttem, úgy kellett megragadnom a karjánál fogva. Sajgó szívvel álltam előtte. Centik választottak el Tőle.  – Én nem tudtam, hogy te így érzel. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire hiányzik neked az… - szégyenkezve, de őszintén kezdtem bele, amikor ingerülten félbevágta a mondatomat.
- Persze, hogy nem tudtad. – zihálva, szívéhez emelve a kezét, hátradőlt a fának. – Hogy is tudhattad volna? – egyre gyorsabban kezdte venni a levegőt. – Hisz mindig is csak Stefannal foglalkoztál. Csak az ő emberségét vetted észre. – lihegte, még mindig a mellkasa ballján tartva a tenyerét. Úgy tűnt, mintha szúrt volna a szíve. Lehetséges ez?  – Ó, Szent Stefan…- még a fájdalma sem tudta elrejteni a gúnyos fintort az arcáról.  – Mindig, minden róla szól. – szemeit alig tudta nyitva tartani. – És rólad…- se szó, se beszéd, elrugaszkodott a fa törzsétől, és hátrálásra kényszerített. Szemében nem láttam mást, csak egy összetört embert. Egy olyan embert, aki mindent megtett értem. Az összes lehetséges módon megmentett már engem. Akinek én voltam az élete, és ez fordítva is így volt. Milyen vak voltam! – Azt a Damont adtam neked, akit szerethetsz. – szabadon hagyott kezével rámarkolt a felkaromra. Nem annyira erősen, hogy fájjon, csak annyira, hogy megerősítse a szavainak súlyát. – Nekem elhiheted, hogy nehéz volt, mert én nem vagyok egy hős típus. – lehajolt hozzám. – Ez nem az én szerepem. Te mégis kihoztad belőlem. És én hülye, azt hittem, hogy van esélyem arra, hogy ezt Te is észrevedd. – még soha nem láttam a szemében ennyi csalódottságot, és gyűlöletet. – De nem. Te simán elengedtél. – egy lesújtó arckifejezést még intézett felém, amikor már képtelen volt megtartania magát, és a teste összezuhant. Még időben kaptam a karjai után, és vámpírgyorsasággal átöleltem a nyakánál fogva. Olyan erővel, intenzitással szorítottam, hogy még magam is meglepődtem rajta. Éreztem, ahogy szívének dobogása egyszer felgyorsult, aztán hirtelen lassabb tempóra váltott. Ölelésemmel fogva tartottam a testét, és óvtam a lelkét. Kicsit engedtem, majd hátrébb húzódtam, és az arcán végigsimítva belesúgtam a fülébe.
- Soha nem engedtelek el. – könnycsatornáim megteltek átlátszó, sós cseppekkel. – És nem is akarlak. - egy parányi könnycsepp utat törve magának, egyenes vonalban haladt végig az arcomon. Aztán még egy, és még egy. – Mindent megkaptam tőled, amire valaha is vágytam. Eddig nem emlékeztem, de most már tudom, hogy benned találtam meg mindazt, amit az első találkozásunkkor mondtál nekem. És azt is tudom, hogy ezt az emlékeim nélkül kellett volna észrevennem. Egyszerűen nem mertem felvállalni önmagam, és ezáltal téged sem. – halk levegővételei megnyugtattak, mégsem tudtam uralkodni az érzelmeimen. Hah, a vámpírlét velejárója. - Én…- szipogva mondtam tovább. – nem érdemlem meg, hogy szeress engem. – majd egy pillanatra a nyakába temettem az arcomat, aztán lefejtettem róla mindkét karomat, és kissé oldalra hajlítva a fejemet, szólaltam meg. – Most rajtad a sor. Legyengültél. Innod kell belőlem. – a fülem mögé tűrtem pár hajtincsemet, hogy egyből hozzáférjen a nyaki ütőeremhez. – Szükséged van rá…- halkan még hozzátettem. -…rám. – Damon hálás tekintettel nézett a szemembe. Már nem tudott megszólalni, de tudtam, éreztem, hogy a szavaim hatottak rá. Ha nem is fog megbocsátani nekem, legalább most már tudja, hogy van, akinek ő az első. Úgy, hogy nincs második.
Ajkai „elhagyták” egymást, lassan odahajolt a nyakamhoz. Meleg, finom leheletét egyből érzékelte a bőröm. Testemen egy bizsergéshullám futott át. Damon szemei elvörösödtek, majd éles vámpírfogait kieresztve „lecsapott” rám, mire belőlem kiszakadt egy jóleső nyögés. Izmos karjait átkulcsolva a felsőtestemen, vont magához. Mohón, telhetetlenül itta a véremet. Ismét átfogta mindenemet a kapcsolódás érzete. Újból Vele voltam. Ám most a kötődés, nem járt féktelen szenvedéllyel, vagy hegyeket omlasztó gyönyörrel. Csak egy olyan érzéssel, ami már nagyon régen nem találkozott a szívemmel. És amely a múltam egy részéhez tartozott. Amikor azt hittem, hogy nem látom többé Damont. Hogy nélküle kell tovább küzdenem. Megint elvesztek egy olyan embert, aki fontos nekem. Akivel törődöm, és akit szeretek. Azon az estén, amikor kerestem Őt, rettegtem attól, hogy búcsú nélkül hagyja itt a világunkat. Féltem attól, hogy már nem árulhatom el neki azt, hogy mennyire kedvelem Őt. Úgy ahogyan van, azok ellenére, hogy számtalan embert fosztott meg az élethez való jogától, és talán még több embernek okozott fájdalmat. Gyötörte a testvérét, mert nem bírta elviselni, hogy a szerelme szíve Stefanért zakatol. Annyiszor sebzett meg engem is, de nem érdekelt. Nem, mert megbocsátottam neki. És mindig is ezt fogom tenni. Akkor, azon éjen, azért imádkoztam, hogy legyen alkalmam újra megbocsátani Neki, és, hogy az első csókunk ne az utolsó legyen. Ott, és akkor nem csak Ő haldoklott, hanem én is. A lelkem vele együtt akart távozni az élők sorából. Habár Ő már egyszer meghalt, mégis élőbb volt, mint bárki más. Tele volt fénnyel, még ha ezt a sötétségével is akarta leplezni. De én nem csak a jóra voltam kíváncsi. Én mindkét oldalát látni akartam. Jobb velük szembesülni, mert csak így tudom Őt teljes valójában elfogadni.
Az egybeolvadt érzelmi világunk megerősítette a szavaimat. Bizonyítékként szolgált az ajkaimat elhagyó mondatok igazságtartalmára. A vérem által olvasott belőlem. Most már pontosan tudta, hogy tisztán, és őszintén szeretem Őt. Mikor már eleget ivott belőlem, a csuklóimtól kiindulva finoman végigsimított a karjaimon, aztán puha tenyereibe zárta az arcomat. Lehajolt hozzám, közelebb férkőzött az ajkaimhoz. Azúrkék szemei világítottak.
- Köszönöm…– szelíden, reményekkel teli hangon súgta nekem, miközben a homlokát hozzá érintette az enyémhez. – …hogy vagy nekem. – ahogy ezt kimondta, nem sok hiányzott hozzá, hogy elsírjam magam. Nem akartam olyat reagálni rá, amitől biztos, hogy kicsordultak volna a könnyeim, ezért csak ennyit nyögtem ki magamból;
- Megint megmentettél. - egy picit oldalra döntöttem a fejemet, majd gyengéden ráraktam az egyik tenyeremet az arcomon pihenő kézfejére.
- Én inkább úgy mondanám, hogy megmentettük egymást. – széles vigyor játszott az ajkain. Tisztában voltam vele, hogy mire érti. Nem arra, hogy megitattam a véremmel, mert ha ezt nem tettem volna meg, akkor sem lett volna halálos kimenetele a „vérveszteségének”.
Tudtam, hogy kettőnkre gondol. Hogy én voltam az, aki megóvta Őt saját magától. És ez édes mosolyt csalt az ajkaimra. – De most mentsük meg az én glóriával megáldott öcsikémet is. – majd szemeit forgatva hozzátette. – És persze a kis szöszit.
- Te ezt honnan tudod? Hogy elkapták őket? Én azt hittem, hogy…
- Te mondtad nekem. – erre a válaszra nem igazán számítottam. A szemeim elkerekedtek. - Már akkor is melletted voltam, amikor, hogy is mondjam…- úgy tett, mint aki nem találja a szavakat. – össze-vissza beszéltél. Először nem értettem, miért hiszed azt, hogy nem ismerlek meg téged. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg az emlékeidet valóságként élted meg. Azért meg kell, hogy mondjam, ezen a „Te sokkal jobbat érdemelsz nálam.” mondatodon egy percre elgondolkodtam. – csibészes vigyorra húzta a száját.
- Damon…- amilyen hangsúllyal mondtam a nevét, kiérezhető volt belőle, hogy bizony ingoványos talajra lépett.
- Jól van, jól van. – ajkával közelebb jött hozzám.  
- Én nem tudok veled menni. - lefejtettem az arcomról a tenyereit, és elhúzódtam tőle, aztán a szeme előtt megrebegtettem az ujjaimat, mutatva, hogy nincs gyűrűm, ami megvédene a napsugaraktól. Hála, hogy eddig a fa lombjainak árnyéka biztosított védelmet. Ellenben ha kimegyek az erdőből, akkor már csak az éjszaka sötétségre hagyatkozhatok.
- Oh, igaz. Tényleg. – újból egy csintalan mosoly jelent meg az arcán. – Nem is venném hasznát egy grillcsirkének. Gondolom a tanács tagjai mind vegetáriánusok. – ez a megjegyzést egy rosszalló nézést váltott ki belőlem, de Ő is tudta, hogy belül mosolygok. Pár másodperc múlva, leolvad arcáról a huncut vigyora, helyére szigorú vonások kerültek. – Rendben. Akkor maradj itt. Ne nagyon kószálj el, és ha lehet, kerüld a napfényt. – összeráncolt szemöldökkel nézett rám, mire én csak hevesen bólogattam, jelezve, hogy megértettem. – Felhívom Bonniet, hogy készítsen neked napgyűrűt, és jöjjön érted. Ha nem érne ide napnyugta előtt, és már besötétedne, akkor arra, – bal karját kinyújtva mutatott a messzeségben felfedezhető ösvényre. -  egyenesen menj. Arra van az erdő vége. Utána fordulj balra, és a főúton haladj végig az első kereszteződésig. Onnan már tudod az utat a panzióig. Ugye? – kérdésére, én megint csak bólogatással válaszoltam. Közelebb lépett hozzám, és megcirógatta az arcomat, miközben az ajkaimhoz közelítve, éreztem a forró, érzéki leheletét. De mégsem csókolt meg, csak annyit suttogott nekem. – Majd…- szemei csillogtak. – A világ minden ideje a miénk. – ajkai felfelé görbültek. Szó nélkül megfordult, vámpírsebességgel akarta elhagyni a területet, de én gyorsabb voltam nála, és elkaptam a karját. Szemöldökét felhúzva, értetlenül nézett vissza rám.
- Köszönöm. - erős, magabiztos hangon mondtam neki. Damon arcáról eltűnt az értetlenség, már csak a boldogság látszódott rajta. Nemcsak az ajkai mosolyogtak, hanem a szemei is. Mert ez az egy szó, olyan mögöttes tartalommal bírt, amire a szíve már régóta ácsingózott. Mosolya még nagyobb ívben terült el az arcán, aztán egy szempillantás alatt eltűnt előlem. Magamra maradtam, mégsem éreztem magam egyedül. Mert Ő ott élt bennem. Ott volt nekem. Damon Salvatore.




14 megjegyzés:

  1. hát csak ismételni tudnám, amit az elmúlt 3 hétben mondogattam:))) a vége picit csalódás volt, de azt hiszem nem kell külön megemlítenem, hogy miért is hiszen úgyis utálod hogy mindig elhülyéskedem még ha tényleg baromira szeretnék egy olyan végletet... XD bár akkor rajtam kívül mindenki fáklyával meg vasvillával rontana rád, úgyhogy bele kéne ebbe már törődnöm xD mind1 lényeg a lényeg h ez lényegtelen mert te még mindig kurvajól írsz:) és gratu a rekorddöntéshez:D ügyi vagy!! puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jól van, jól van :) Majd ha eljön az ideje akkor kinyírom Elenát, és CSAKIS neked fogom ajánlani XD Azért a végére odabiggyesztettél egy kis bókot, egyem a szívedet. :P KÖSZÖNÖM!

      Törlés
  2. Köszönöm az ajánlást :) Ismét nagy élmény volt. Éppen ezt szeretem az írásaidban, ahogy búvárkodsz a karakterek lelkében, mint egy gyöngyhalász és felszínre hozod a legmélyebb érzéseiket, legrejtettebb gondolataikat hogy az olvasók is teljesen azonosulni tudjanak velük. Valószínüleg ez (is) az oka,hogy Elena itt érthető és szerethető, szóval egyáltalán nem bánom, hogy nem nyírtad ki. Majd talán máskor :)))))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, Anyukám. HÁt, még is csak megleptél :) "Éppen ezt szeretem az írásaidban, ahogy búvárkodsz a karakterek lelkében, mint egy gyöngyhalász és felszínre hozod a legmélyebb érzéseiket, legrejtettebb gondolataikat hogy az olvasók is teljesen azonosulni tudjanak velük." Ezt megint jó volt újraolvasni (L) Hidd el, én örülnék a legjobban, ha a TVD-ben is önmagában ilyen lenne Elena, és Damonhoz is így viszonyulna.De, ami késik nem múlik...hátha :D (Bár kétlem, tekintve, hogy J.P-nek nem volt gyerekszobája,és ráadásul TVD könyvbuzi XD)Köszönöm, hogy írtál (L)

      Törlés
  3. Tudtam, hogy nem kéne elolvasnom nekem több Delenás shotot...
    Ettől függetlenül nagyon jó a téma, a leíró részek szépek, bár egy kicsit Jókais utóízt éreztem a számban néhol. Olyan kacifántosan fogalmaztál egyes részekben, hogy kommunikációs létemre, pár mondat megkívánta az erős koncentrálást. Félre ne érts, jól fogalmazol, de tanulmányaim során egy szabályt sulykoltak belénk nagyon: inkább fogalmazzunk egyszerűen és érthetően, mint barokkos körmondatokban. Az egyszerű ebben az esetben is nagyszerű.
    Ha megfogadod ezt a tanácsot, akkor szerintem nem csak az olvasóknak lesz könnyebb, de Neked is nagy segítség lesz ez az írásban.

    VálaszTörlés
  4. "Tudtam, hogy nem kéne elolvasnom nekem több Delenás shotot..." Ezzel nem igazán értem, hogy mire akartál célozni. De biztos úgy van XD Igen, nem hat rám az újdonság erejével a tanácsod, vagy kritikád. Ezt tegnap már S-től is megkaptam. Próbálok majd lazítani, könnyedén írni. DE ez vagyok én. Én csak így tudok írni. A kicsit elvontabb gondolkodásmódomból adódóan. Ezen gyökeresen nem tudok (persze nem is ezt mondtad), és nem is akarok változtatni. Ez belülről jön, nem direkt írok "barokkosabb körmondatokban". Nem erőltetésképp írom így, hanem mert én ÍGY tudok. Azt meg csak bóknak veszem, hogy Jókais utóízt éreztél:) A probléma az, hogy ha egyszerűbben, de nagyszerűbben fogok fogalmazni, akkor számomra elvész a lényeg. Vagyis ÉN. Ebben az írásban sem mindenhol írok a lelki mélységekről, van olyan rész, ami picit lazább. (lásd párbeszédek) De a karakterek érzelmeit én hitelesen nem tudom az olvasók elé varázsolni, ha egyszerűbben fogalmazok. That's all. Ami a lényeg: Köszönöm az építő kritikádat. Igyekszem odafigyelni rá. Arra, hogy az olvasó,úgy olvassa,hogy értse, és közben élvezze is.

    VálaszTörlés
  5. Halihó csajszi<3

    Na jól van.Képtelen voltam estig várni. Megnyitottam az oldaladat és itt ragadtam.édes istenem,szavakat az biztos,hogy nem találok.Négyszer olvastam el egymás után,és még mindig eltudnám olvasni.Őszintén megmondom,hogy nagyon de nagyon jól megy neked az Elena szemszöge.Remélem még olvashatunk belőle párat.Az egész shot valami lehengerlő volt.Imádtam minden egyes mondatott.Nagyon szépen összehoztad,és Elena végre gondolkodik:) Örültem ennek.Ebben sok olyan dolgot írtál meg amit én szívesen néztem volna a képernyőn. Persze nem csoda,ha oda vagyok értük..Számomra ahogy Elena Damonból ivott,az volt a legbensőségesebb és szenvedélyesebb jelenet.Igaz,hogy a részben is nagyon jól összehozták,de neked sikerült felülmúlnod..És az a szemrehányás amit Damon tett Elenának jogos volt.Sőt többet is érdemelt volna,de elnézzük Damonnak.Szóval röviden tömören még mindig azt mondom,hogy jobb vagy mint benne,hogy hamarosan egy újabb csodálatos írással örvendeztetsz meg. Puszillak és legközelebb tényleg pattogatott kukoricát is hozok :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, hát én mindig nagyon örülök, hogy írsz nekem :)És még mindig bóknak veszem a "császárnő" titulust :) Áh, én is így vagyok vele. Valahogy mindig a legutolsó írásom a legjobb :) Hm, úgy mondanám, hogy Elena azért gondolkodik, mert én gondolkodom :) Ó, de kár, hogy nem én alakítom ki (sorozatban) a szereplők jellemét XD Szerintem is a vérivós jelenet volt a legbensőségesebb jelenet. Nálam verte a 3x19. részt. Pedig ez kb még egy perce sem volt. És Elena nem is tudta a tettének következményeit. Nem számított neki ez az egész, úgy, mint Damonnak. Ezt szörnyű volt látni, de ettől függetlenül az egyik kedvenc jelenetem lett. Azt, hogy mikor írok egy újabb oneshot-t, vagy bármi mást...hát erre nem igazán tudok válaszolni. Most egy kicsit pihenek. Meg valahogy el is ment a kedvem az írástól. Sok időt és energiát vesz el az életemből. De, ez még változhat. Hátha a holnapi rész elhozza a várva várt ihletet :) Elején én is azt hittem, hogy nehéz lesz Elena szemszögéből írni, aztán rájöttem, hogy sokkal könnyebb, mint egyes szám harmadik személyben. Úgymond külső szemlékőként. Legközelebb nekem is hozz kukoricát :) Puszillak, és köszönöm!

      Törlés
  6. Nagyon szépen köszönöm az ajánlást, valódi Andies meglepi volt. Imádtam, minden egyes betűt amit leirtál. Annyira tetszett, hogy képtelen vagyok magamhoz térni, azért is irtam ilyen késöre, mert meg kellett emésszem, nem tudtam magamhoz térni még most sem. Annyira telibe találod a karakterek érzelmeit, lelki mélységeit (beleértve az enyémeket is), hogy velük eggyütt én is örvendek, sirok, zokogok, szenvedek, szeretek, gyűlölök, egyszóval élek, én vagyok. Csak remélni tudom, hogy még nagyon sok ilyet irsz nekünk. Nem fogok "lemondani" Ian/Damonról, az túl fájdalmas lenne, és kitudja talán mégis történnek csodák, azért TVD, lesz még szőllő s lágy kenyér, és vele együtt DELENA (szeretem ezt a párost és szeretem Damont is kitartok melletük). A többit emailban irom, pusszi imádlak, gratulálok te "kicsi" lány!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Maressssssssz (L) Örülök, hogy tetszett a kis ajándékom :P Köszönöm a dicsérő szavakat. Ismét jól esnek a lelki világomnak :) Elmondok egy titkot: Bizony én is sokszor annyira beleélem magam, és azonosulok a karakter érzelmeivel, hogy én is vele szeretek, szenvedek, gyűlölök, élek. Ahogyan írtad. Sőt, konkrét példát fel tudok hozni. Ennél a résznél, amikor azt írtam, hogy Elena mit érzett, azon az éjen, amikor Damon haldoklott...elsírtam magam. Tudom, tudom, én már csak ilyen szentimentális lélek vagyok. De máshogy nem megy. Csak így tudom átadni nektek a KARAKTERT :) Ha néha még egy kicsit bonyolultabb módon is, mint ahogyan kéne :P Damonról én sem fogok lemondani, soha. Ameddig Damon benne van a sorozatban, én nézni fogom. Mert fantasztikus karaktere van. A TVD gyöngyszeme. A Delena az már egy más kérdés...Én tisztában vagyok Vele, hogy egyszer be kell következnie. Ám csak úgy fogom elfogadni, ha az hiteles lesz. De vak sem vagyok, tudom, hogy Elena nagyon szerelmes Stefanba, ezért Damon mindig is csak egy akadály lehet. Egy vonzó akadály :) Rendben, akkor a többit mailen. Majd írj! Várom leveled. Puszillak. Kicsi lány! (nem kell idéző jelbe tenni a kicsi szócskát, élőben tényleg apró vagyok XD) De értettem :P

      Törlés
  7. Szép Estét!
    Nem most járok itt először, de most megragadom az alkalmat, hogy néhány dicsérő szóval kifejezzem tetszésemet. Az írás szerintem nagyon olvasmányos, és Barbival ellentétben én kifejezetten könnyen emészthetőnek találom.Nem véltem felfedezni benne semmi barokkosat vagy kacifántosat, ezt inkább részletesnek nevezném.Remekül lehetett követni benne Elena másodpercek alatt végbemenő "változását", mind a lelkét mind a testét illetően, végig a bőrében tudtam magam érezni, ami szerintem nagyon jó :) Élveztem!
    Andie, én csak annyit tudok mondani, hogy csak így tovább, és még, még, még. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Ann! Köszönöm, hogy írtál nekem :) Nagyon örülök, hogy tetszett az írásom, és hogy élvezted olvasni. Azt meg végképp örömmel hallom, hogy számodra könnyen emészthető volt.Igen, jól mondod, a részletességre megyek. Talán ezért is lett ilyen hosszú. Hát, ez volt a cél, hogy Elena szemszögéből lásd az eseményeket, és Ő általa érezd magad embernek, majd vámpírnak :) Nah, még egyszer, köszönöm a dicsérő szavakat, és igyekszem még, még, még, még, még többet írni :)

      Törlés
  8. huu hát nem írok kis regényt, mert tudod mennyire imádom az írásaidat meg a stílusodat. De ez kedvencem, tényleg nálam mindent visz :) Tim

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ÓÓÓÓ, Tim :) Köszönöm szépen, örülök neki. Áhhh, nem te vagy az egyetlen. Nekem is most ez a favorit. Mindig a legújabb XD

      Törlés