S03E22 - When the Sun goes Down

Nah, mit hozott a Jézuska? Semmit, tekintve, hogy nyár van :) De Én hoztam egy újabb írást, amit megígértem. Végre...nagy szenvedések árán befejeztem XD Sokat szöszmötöltem vele, de remélem megérte. Természetesen hű fegyverhordozóimnak (hülyéskedek XD) Nirvinek és Sleepynek ajánlom a oneshot-t. S, légyszi ne ölj meg a vége miatt (L) Valamint ezzel az írással szeretném megköszönni Eewa-nak, azt a sok-sok fáradozást, amit Spoilerkirálynői posztjában, nap, mint nap megtesz értünk. Anyu, még mindig Te vagy a BEST :) És nem utolsó sorban, minden rendszeres olvasómnak ajánlom, legfőképp azoknak, akik MINDIG megtisztelnek egy-egy kommentel XD Köszönöm nektek!!! Egy kis plusz infó az íráshoz: Itt sem halt meg Klaus (Bár mindenki azt hiszi), de NEM is költözött Tyler testébe. Ez nincs benne a történetben, nem is agyaltam ezen, de mondjuk azt, hogy Bonnie egy másik hybridbe költöztette a mi kis Nic-ünket XD Végezetül; A oneshot végén van egy új bejegyzési elem, vélemények címen. Itt különböző rublikákat találhattok, melyek bejelölésével kinyilváníthatjátok a véleményeteket.  Akkor, zárom soraim. Jó szórakozást és Puszi Mindenkinek!  u.i. Kattintsatok a vidire, és hallgassátok meg ezt a gyönyörű zenét. Ez adott ihletet :)

When the Sun goes Down

Eljött ez a nap is, melytől Elena Gilbert rettegett. Tudta, hogy hamar rátalál, és nem engedi el...Hiába, nem kerülhette el azt, ami már régóta kínozta. Most, ebben a pillanatban semmi másra nem vágyott, csak egy kis időre. Még több időre. De miért? Hogy még jobban megnehezítse az életét, és azokét is akiket szeret? Épp ez az! Ez volt a probléma, hogy a szíve két felé húzta. Két vámpírt szeretett, csak máshogyan. Mióta ezen kettősség a hatalmába kerítette, és bekerítette, mint egy védőbástya – pedig inkább börtönnek érezte. -, tudta, hogy választania kell. Nincs helyes, vagy helytelen döntés. Egy döntés van, amit vagy megbán, vagy nem.

Elena a mellette ülő Matt-t nézte, aki tekintetét az útra szegezve, kisírt szemekkel vezette a furgont. Lassan neki sem maradt senkije. Őt csak a jó szándék vezérelte, mikor meg akarta óvni a hasonmást. A volt szerelmét, kit még mindig nem tudott igazán kizárni a szívéből. A lánynak csak az Ő hangja járt a fejében. Azok a szavak, melyek felgyorsították a folyamatot. Melyek elhozták azt a pillanatot, mitől oly annyira félt. Mert el kellett engednie valamelyikőjüket. Az egyik Salvatore-t. A múltat, vagy a jelent? Stefant vagy Damont? Elena fülében még mindig ott csengtek Matt Donowan szavai. „Damon nincs Velük. Nincs Mystic Fallsban. Száz mérföldnyire van a várostól. Tovább vezethetek hozzá, vagy visszafordulhatok Stefanhoz. A te döntésed. „

Itt a vége, nem volt kiút, vagy kibúvó. Meg kellett tennie. Így is túl sokáig volt önző, pedig nem akart az lenni. Mégis inkább magát kímélte, mintsem Őket. Olyan lett, mint Katherine, azzal a különbséggel, hogy Ő emberként szerette őket. De ez nem változtat a helyzetén. Csakis Ő tud másként cselekedni. Elena Gilbert döntheti el a jövőjét, és azt, hogy mivé akar válni, de legfőképp azt, hogy ezt ki mellett szeretné megélni. Ha a jövőbe tekint, kinek a gondoskodó karjaiban veszik el? Melyikük az, kinek oltalma megnyugvással tölti el? Kinek a szerelme tiszta, és önzetlen? És ami a legfontosabb...kiért dobog ugyanúgy a szíve? A választás egyáltalán nem volt nehéz, csak Ő tette azzá, bonyolulttá. Hisz tudta, hogy mit akar, illetve, hogy kit akar. És talán ez rémítette meg, nem a döntés kötelezősége. Túl sokáig várt...

Elena gyorsan a táskájához nyúlt, eszeveszett tempóban kezdett el kotorászni benne, mire végül megtalálta a telefonját. Tárcsázta a számot, és maga elé meredve várta, hogy meghallja azt a hangot, mely sokszor felidegesítette, megnevettette, és olykor megríkatta. Az Ő hangját.

• Csak pár órára teszem ki a lábam Mystic Fallsból, és máris hiányzom? - szólt bele a vonal túlsó végén egy mély hang, mely még ebben a kilátástalan helyzetben is üdítően hatott az emberre.
• Damon...- a megkönnyebbültségtől felsóhajtott. - mit érzel? Jól vagy? Nincsenek tüneteid?
• Nem, nincsenek. Még nem köpök vért, és nem robbantam szét. - kelletlenül felnevetett, majd viccesen hozzátette. - Habár az csak a True Bloodban szokás.

Elenát ha nem kerülgette volna az ájulás, és nem lett volna olyan baj, ami közeledni látszódott, akkor biztos, hogy elnevette volna magát, de így...Így csak némán hallgatta Őt. Szótlanul meredt előre, az utat figyelve. - Tényleg, Elena. Jól vagyok. - félve elmosolyodott. - Biztos vagyok benne, hogy Klaus egy megrögzött hazudozó. Az, hogy Ric megölte nem változtat az én halmazállapotomon. - vett egy mély levegőt. - Ne aggódj. Rendben? - hangja akár a bársony, oly selymes volt, és ennek meg kellett volna nyugtatnia a lányt, de ahogy a szavak értelemmé formálódtak elméjében, úgy tört rá a pánik.

• Alaric még ott van? - testtartása egyből megváltozott. Izmai megmerevedtek. Pár másodpercig elhalkult a kettejüket összekötő vonal. Damon szótlanul hallgatta a hasonmás szapora levegővételeit. - Ugye? - a torkából feltörő hang, annyira halk volt, hogy szinte alig hallotta. Itt, és most egyetlen érzés tette magáévá. Mindegy, hogy hogy nevezzük. Riadság? Nyugtalanság? Rémület? Félsz? Ez egyetlen egy dolog, és borzasztó átélni. És még szörnyűbb, ha azért érzed, mert a szeretted veszélyben van. - Damon, kérlek mondd, hogy Alaric már nincs ott, és nem lesz semmi bajod. - a tüdejét, mintha összepréselték volna, szinte alig kapott levegőt, úgy várta a választ. Azt a választ, melyre annyira szüksége volt, mint az éltető oxigénre.
• Elena, nem lesz semmi bajom. - szemeit behunyta. - De ha esetleg nem úgy alakul ez az este, ahogy szeretnénk, akkor...- szempillái még mindig egymáson „feküdtek”. - ...akkor...- félve ismételte meg.
• Akkor? - szemeit egy pillanat alatt elhomályosították a sós cseppek.
• Melyikünktől búcsúznál el? - még most sem tárta fel lelkének tükreit, melyekben megjelent egy-egy könnycsepp. Lassan gördültek végig meggyötört, és mégis gyönyörű arcán.

És itt volt...Elena Gilbertnek meg kellett tennie a következő lépést. Azt, mellyel megnyer mindent, de milyen áron? Elveszít egy embert, egy szerettét. Egy újabb űr lesz az életében. Elég erős lesz hozzá, hogy felülemelkedjen ezen? Vagy talán könnyebb lesz, mint gondolta? Nem volt több idő a gondolkodásra. Elfogyott.

• Tőle...- könnyei vékony csíkokban csordogáltak a sápadt arcán. A vonal másik oldalán is ugyanezekkel küszködött a több, mint 170 éves vámpír. Annyira bízott Benne. Elenában. És a kettejüket összekötő, sokszor megtört, ám mégis mindig összeforrasztott kapcsolatban. Abban, hogy Ők ketten talán...de nem! Ez csak egy hazugság volt, egy ámítás, mellyel áltatta magát. Szívére ólomként nehezedett az újabb visszautasítás terhe. A hasonmás egy pillanatra elhalkult, aztán szipogva folytatta tovább, úgy, hogy minden betűt, minden szót nehezére esett kiejtenie. Nem azért, mert tudta, hogy ezzel fájdalmat okoz a másiknak. Nem, közel sem. - Ő lenne az akitől elbúcsúzom. - hirtelen a semmiből újra felbukkant az a fojtogató érzés, ami már jó ideje nyomasztotta. - Mert Tőle eltudok. Őt el tudom engedni. De téged nem. - ezen érzésből keserves zokogás lett, mire Damon szemei kipattantak. Jól hallotta? A lány tényleg ezt mondta? - Képtelen vagyok rá. Nem bírok azzal a tudattal élni, hogy Te nem vagy ott Velem. Ott mellettem. Nem vagy az életem része. - szívszorító sírása kezdett enyhülni, de nem hagyta abba a beszédet...most nem! Annyi mindent akart mondani a vámpírnak, amit már rég meg kellett volna osztania Vele. - Szükségem van Rád. Az erős kezeidre, amik sokszor visszatartanak, de meg is óvnak...- elmosolyodva hozzátette. - ...magamtól. - a férfi döbbenten hallgatta, miközben azúrkék szemei csillogtak. - Téged akarlak, még ha - szemeit forgatva sóhajtott egy nagyot. - annyira - ujjaival letörölte arcáról a könnyeket. - fel is tudsz dühíteni. Arrogáns vagy, és meggondolatlan. Tetteidnek a következményeibe bele se gondolsz. Öntelt vagy, és cinikus, szarkasztikus, lobbanékony, nem beszélve arról, hogy...- ezt a mondatot Damon határozott, erős hangja „törte meg”.
• Ugye most nem fogod felsorolni az összes rossz tulajdonságomat? Nem akarnám, hogy nagy legyen a telefonszámlád. - a megszokott Damon mosoly húzódott végig az ajkain.
• Nem beszélve arról, hogy – mit sem törődve a férfi humoros megjegyzésével mondta tovább a monológját, úgy, hogy mogyoróbarna szemeiben újfent megjelentek az érzéseit tükröző átlátszó, sós cseppek. - mennyire tudsz szeretni. És ez az a jó, amit nem mutatsz meg senkinek, amit rejtegetsz a világ elől. Megkérdeztem tőled, hogy miért van ez? Miért nem engeded, hogy mások is lássák benned a jót? Erre az volt a válaszod... - nagy levegőt vett. - ...mert akkor el is várják Tőled az emberek, és Te nem akarsz mások elvárásai szerint élni. - egy másodpercre elhallgatott, várta, hogy a másik reagáljon rá, de Ő szótlan maradt. Elena szavai elrepítették az emlékeinek tengeréhez. - De ez nem igaz. Azért nem mutatod meg, mert félsz. Félsz beengedni a boldogságot. Könnyebb mindenkit eltaszítani magadtól, így nem érhetnek csalódások. Tudom, mert sokáig én is így éreztem. De már nem. Inkább érzek mindent, minthogy egy burokban kelljen élnem, ahol nem érhet bántódásom. Mert így csak egy helyben toporgok, miközben az élet örömteli része elmegy mellettem. - fejét hátra hajtotta az ülés támlájára. - Egyszer azt is mondtad, hogy nem könnyíted meg a döntésemet, magamtól kell rájöjjek mit is érzek valójában irántatok. - apró mosoly jelent meg az ajkain. - Vicces, de ezzel könnyítetted meg a helyzetemet, mert tudtam, hogy ezt akarom. Azt, hogy legyenek előttem kihívások, ismeretlen, fel nem fedezett területek, amelyhez csak Te tudsz elvezetni. Számomra Te vagy a veszély, a kaland és a szenvedély. És rájöttem, hogy ez kell nekem. Mindig hajtogattam, hogy nyugalomra, biztonságra vágyom, és ez így is van. Amit Stefan maximálisan meg tud adni. De ez nem elég. Ez csak az élet egyik része. - a szíve szaporán kezdett el verni. - Nekem a másik felére is szükségem van, hogy normális életet tudjak élni. Hogy teljes legyek. - szemeit becsukva, és lágy, de valahogy mégis erőteljes hangon folytatta. - Veled, Damon. - újból egy kósza könnycsepp tört utat magának, mely végighaladt bájos arcán. - Szeretem Stefant, mindig is szeretni fogom. Ezen semmi sem fog tudni változtatni, de azaz érzés, ami egykor lángolt köztünk, - szempillái lassan „elhagyták” egymást. - elmúlt, mert másvalakibe vagyok szerelmes. Igen, szerelmes vagyok abba a férfiba aki megölte a testvéremet. Aki elvette tőlem a döntés lehetőségét, és vámpírrá akart tenni. Abba az emberbe, aki annyi fájdalmat okozott nekem. - a tekintete megváltozott, mintha az emlékeiben kutatott volna. - És akinek én még több fájdalmat okoztam. - előre nézve, az ablakon át bámulta az előtte elterülő sötétséget, ami az Ő lelkét is feketébe borította, ahogy visszaemlékezett a szomorú percekre. - Számtalan hibát követtünk el, és rengetegszer bántottuk meg egymást. - tekintete még mindig a távolba révedt. - Mégis mindig megbocsátottunk egymásnak. Mindig...- hangja pillanatok alatt elhalt, majd mikor lelki szemei elé varázsolta Damon tökéletes arcvonásait, újult erővel kezdte el szavakba önteni az érzéseit. - ...mert...- de már nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a másik megtette helyette.
• Szeretitek egymást. - elgyengült hangjával árasztotta el Elena elméjét.
• Nem, Damon. - arcára száradt könnyeit végleg letörölte immáron felszabadultságot sugárzó arcáról. - Mert szeretjük egymást. – hanglejtésével erősítette meg, hogy Ő kettejükre gondolt. Hogy Damon Salvatore a szívének választottja. Ő az a férfi, kiért képes elengedni a múltat, egy olyan jövőért, ami ezernyi meglepetést tartogat a számára. És ez volt benne a legjobb.

Damonnal forgott a világ, de jó értelemben. Alig tudta felfogni, hogy igen, tényleg Ő az, aki kell Elena Gilbertnek. Annak a lánynak, aki megtanította feltétlenül szeretni, és azt, hogy bízzon abban, hogy Ő is szeretve tud lenni. Éveken át az emberség legsötétebb oldalát élte meg vámpírként, és most végre – habár most a halál árnyékában imbolygott. - megláthatta azt az oldalt is, melyért érdemes volt harcolnia. A beteljesült szerelemért. Annyira hihetetlen volt számára ez az egész, hogy ez tényleg megtörtént. Még hozzá kellett szoknia. A kérdés már csak az, hogy volt még annyi ideje? Lehet, hogy ez volt az utolsó beszélgetése szerelmével, és egyben az első vallomása is Tőle, mely szívét heves dobogásra késztette.

A hasonmás füle mögé tűrte pár „lézengő” hajtincsét, miközben várta, hogy a férfi megszólaljon. Hogy mondjon neki valamit. Bármit, akármit. Azonban Ő csak hallgatott, lefoglalták a zavaros gondolatai. De miért? Hisz most kapta meg azt a választ, azt a jó hosszú, és minden igazságot felölelő választ, amire vágyott. Akkor miért? A felelet egyszerű volt; Mert ha valami nem úgy sikerül a következő órákban, ahogy azt szeretné – leszámítva azt, hogy már így sem úgy alakult - akkor még fájóbb lesz a búcsú. Még szörnyűbb lesz itt hagynia a világot, tudván, hogy Elena szenved. De nem csak ez volt az oka félelmének. Megrémítették azok az érzések, melyeket a lány bevallott Neki. Régóta ezt akarta, erre áhítozott, de most, hogy szembesült vele, rájött, hogy ez mivel jár – feltéve ha túléli ezt a napot. Szeretik Őt, és ez felelősséggel jár. Most már nem csak Ő volt egyedül, hanem Ők ketten. Együtt. Mindig is félt az elkötelezettségtől, és attól, hogy ha megkapja azt a törődést, mely a szerelemből kelt életre, vajon mit fog kezdeni vele? Tényleg erre van szüksége? Erre vágyott? Igen, határozottan. Tudta, hogy vámpírként nem élhet emberi életet, de megpróbálhatja hasonlóvá tenni. És ezt csak úgy érheti el, ha hagyja magát szeretve lenni.

• Tudod...- kezdte. - annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot. Persze nem telefonon keresztül. - vidáman felnevetett. - De Te a képzeletemet is felülmúltad. - gyöngéd, lágy hangja szinte lefegyverezte a másikat. - Habár az időzítéssel vannak problémák. - vadító fehér fogait kivillantva mosolygott.
• Igen, tudom. - egy aprót sóhajtott. - Ezen már nem tudok változtatni, de a telefonos problémán igen. - itt a mellette ülő személyre pillantott. - Matt odavisz hozzád. Ha Ric a közelben van, akkor szükséged van Rám.

A vámpír tisztában volt Vele, hogy Elena mire érti ezt. Ha a hasonmás megfenyegeti Alaricot, hogy megöli magát, akkor talán elengedi Damont. De meddig? Meddig bujkálhatnak a bosszúszomjas eredeti vámpír elől? Az idősebb Salvatoret azonban ez nem érdekelte, csak egyetlen egy olyan tényező, amit nem hagyhatott figyelmen kívül. Elena halála.

• Ohoho. Nem, nem. Neeeeem. - elnyújtva az „e” betűt visszakozott. - Nem, Elena. Nem jössz ide. Nem engedem, hogy mártírt játsszál miattam. Értve vagyok? - hangja erélyes volt, kiérződött belőle, hogy semmiféle ellenvetést nem fogad el.
• Akkor ki miatt? - most már Ő is felemelte a hangját. - Hah? Akkor ki miatt, Damon? - kérdezte dühösen. - Ha nem miattad?

Igaza volt. Mégsem hagyhatta, hogy a hasonmás olyat tegyen, amit megbánhat. Hisz Ő még annyira fiatal, ott van előtte az egész élet. Így is túl sok veszély lengte körül az eddig életét. Damon túlságosan, már-már betegesen szerette Őt, és most, hogy tudja, ez viszonozva van...kizárt, hogy el tudná engedni. A lány utolsó kérdése hegyes tőrként fúródott a szívébe, úgy hogy egyetlen sebeset sem ejtett rajta. E mondat magába foglalta a féltést, meggondolatlanságot, és a mindennél erősebb köteléket, a szerelmet.

• Tudom, Elena...- szíve csaknem a torkában dobogott. - de értsd meg. Nem lehet, és kész. Ricet meg bízd rám, majd én elintézem. - szemeit forgatva hozzátette. - Vagy majd elmegyek máshova, ahol nem talál meg.
• Igen. Egy ideig. - a zokogás iránti vágy ismét hatalmába kerítette. - Nagyon jól tudod, hogy bárhol megtalál. A raktár helységet is… - de a másik hamar közbeavatkozott.
• Jó, jó! Értem! Felfogtam! - förmedt rá, aztán gyorsan észbe kapott, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb hangnem. - Figyelj...- azonban most Elena vágott a szavába.
• Nem! - rivallt rá. - Te figyelj ide! Most, hogy tudom kit akarok, - szemébe lassan „kúsztak” az aggodalomból született könnycseppek. - nem hagyom, hogy bármi baja essen. Érted? Damon, én szerelmes vagyok be....- de már képtelen volt az utolsó szótagot kiejteni, ehelyett dermesztő sikolyával szakította félbe a vámpírral való beszélgetést. A férfi nem hallott mást, csak egy fülsiketítő puffanást, melyben Elena hangja elveszett. Damon körül, mintha megfagyott volna a levegő, átjárta testét a rémület, úgy üvöltötte kétségbeesetten a szerelme nevét.

Másodpercek múlva, mikor már felfogta a hallottakat, és kiirthatatlanul bevésődtek a tudatába, zaklatottan a padlóra hajította a telefonját, mely az erős ütésnek köszönhetően darabjaira hullott. Rohamos tempóban indult meg a raktár helység kijárata felé, mikor egy élces, és meglehetősen ismerős hang szólalt meg a háta mögött.

• Hova olyan sietősen? - tekintete gonoszul izzott, mint aki vérszemet kapott.
• Ric. - vámpírsebebességgel megfordult, egyenesen a másikkal szembe, fejét oldalra biccentve, ajkait fanyalgó mosolyra húzva „köszöntötte”. - Már csak te hiányoztál.
• Ezt örömmel hallom. - erre egyből megiramodott a másik felé, kezében a halálos karóval, ami örökre kiolthatja mindkettejük életét.

Dulakodásba kezdtek, úgy, hogy Alaric a földre kényszerítette Damont, aki egy jól irányzott mozdulattal kirúgta a kezéből a karót. Vámpírgyorsasággal talpra állt, és folytatta a küzdelmet. Először egy jobb egyenessel találta el Ric arcát, majd azt egy bal horoggal koronázta meg. De Ő mintha meg sem érezte volna, véres ajkai groteszk vigyorrá formálódtak, és mire az idősebb Salvatore újból támadást indíthatott volna ellene, már az arcán érezte az ökleit. Legalább öt percig ütlegelhették egymást, mikor a vámpírvadászból lett vámpír a mellkasához kapott. Úgy érezte mintha a szívére forró ólmot öntöttek volna. Égető, fájdalmas, és pokolian kínzó érzés volt. Testét beborították a fekete erek, melyek hullámozva dülledtek ki az immár szürkévé színezett bőrén. Hirtelen összeesett a másik karjaiban, aki megsemmisülve nézte végig a halálát, mert tudta, hogy ezzel nem csak az Ő élete ért véget, hanem Elenáé is. - Nem! Nem! Nem! - üvöltötte. - Nem lehet halott. - fátyolos tekintetéből kikeveredve ordította újból. - Nem lehet halott! Nem! Az nem lehet. - a teljes összeomlás szélén suttogta a halott test fölé. - Nem lehetsz halott...

***

Mint egy őrült, úgy rohant végig a kórház folyosóján. Nem érdekelte senki, és semmi. Ha valaki az útjába állt volna, biztos hogy nem élte volna meg a másnapot. Amint elhaladt az egyik kórterem előtt, váratlanul megtorpant. Vámpírhallása rögtön kiszűrte Mrs. Forbes hangját, ahogy egy ismeretlen személlyel beszélget. A közvetlenül mellette lévő szobában voltak. Füleit hegyezve hallgatta a mély hangon beszélő férfit, aki feltehetőleg egy orvos volt. - Igen, tegnap éjszaka, olyan 11 körül hozták a kórházba, mert elájult, és közben az orrából folyt a vér. Készítettünk CT-t, és MRI-t is a biztonság kedvéért. Megállapítottuk, hogy csak enyhe agyrázkódást szenvedett, és az agya, beleértve az agytörzset is, nem károsodott, azonban a hölgyet még nem engedtük volna haza. Megfigyelés céljából legalább egy éjszakára benntartottuk volna, de ő a saját felelősségére elhagyta a kórházat. - letette az asztalra a kórlapot. - És a ma este történtekről... - komor arccal nézett a másikra. - Amikor ma újból behozták, mert autóbalesetet szenvedett, körülbelül már 20 perce halott lehetett. Sajnos, már nem tehettünk érte semmit. Nagyon sajnálom. - majd együttérzően hozzáfűzte. - Részvétem Mrs. Forbes. Jól ismerte Elena Gilbertet? - Liz könnyeivel küszködve halkan annyit válaszolt. - Igen, nagyon is. A lányom barátnője. Tudja, nagyon közel állnak egymáshoz. - kijavítva magát hozzátette. - vagyis csak álltak.

Damon így is a reménytelenséggel fűtött pokol peremén érezte magát, de a seriff szavai megadták azt a lökést, mely a végtelenség bugyraiba taszította, ahonnan már nem volt kiút. Meghalt. Tényleg meghalt. A vámpír kopogás nélkül berontott a szobába, ahol az ott tartózkodók kérdő tekintettel néztek rá. - Hol van Elena? - ordította. - Liz, Hol. Van? - szaggatva ismételte. - 324. szoba. - a nő zavartan válaszolt, és mire feleszmélt, már hűlt helye volt a férfinak.

Damon a folyosó végéhez érve körbenézett, majd befordult jobbra, ahol egyből megtalálta a lépcsőt, amin lement a kórház alagsorába. Miközben szaporán szedte a lábait, elméjében próbálta újraélni a nap eseményeit. De nem tudta, mert csak az Ő arcát látta maga előtt. Azt az elragadó, csodás arcot, mely képe az egész lényét átjárta. És ez most fájt neki, kimondhatatlanul. A szoba felé közeledve lassított a tempóján. Nem, nem akarta. Nem bírt szembenézni a valósággal, az illúzió torz másával, mely végleg tönkretette az életét. Amit még csak most kapott meg. Mert akárki akármit mond, Elena volt az élete. Ő miatta szenvedett, mosolygott, szőtt terveket a megmentésére, és keverte magát halálos veszélyekbe. Ő volt számára a minden. A remény, és az oltalom. Ha eddig nem is volt az övé, mégis Elena Gilbert volt Damon hajtóereje, és természetéből eredő vérszomjának gátja. Az egyetlen olyan pont e világon, mely biztonságot nyújtott számára. A menedéke, ahol nyugovóra térhetett egy fagyos éjen. Csakis Ő tudta kordában tartani, még ha belül tombolt is. Persze, ez nem mindig volt így, mert valljuk be, Damon a világ egyik legszeszélyesebb teremtménye...de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy más erre képtelen volt. Csak a hasonmás tudott hatni rá, és átlátni rajta. Úgy látta a vámpírt, ahogyan senki más. Megértette Őt, és a sokszor felöltött vámpírarc mögé tudott pillantani. Látta azt az embert, ki magára aggatta a halhatatlanság álarcát. Kizárólag Elena volt képes levenni róla ezt a terhet, és finom érintésével kényeztetni a vámpír igazi arcát. Tisztában volt az erényeivel, vétkeivel, és hibáival. És így szerette Damon Salvatoret. Nem ez a szerelem lényege? Hogy szeressük a szeretni valót, és elfogadjuk a pokolra kívánt dolgokat? Hogy kompromisszumokat kössünk egymásért, és együtt éljünk azzal a tudattal, hogy a másik Ott van mellettünk? De, pontosan ez az. És ezt most mind elvesztette. Az, amiért megküzdött saját magával, amiért kitartott. Akárhányszor jött egy akadály, ő padlóra került, azonban mindig leporolta magát, és felállt. Mert volt ereje felállni. Ez nem mindig jelentette azt, hogy előre is lépett egyet, mert az élet sokszor úgy hozta, hogy hátrálni kényszerült. De egy biztos volt, hogy mindig ott lebegett előtte a cél, még ha félt is az elérésétől. Volt reménye, ami halottként is életben tartotta, és most? Lesz ereje újból talpra állni, és csak a jövőbe tekinteni, vagy visszafordul, és megint beletemetkezik a vértől vöröslő életébe? Hagyja, hogy emlékei széttépjék a lelkét, és érzelmei örökre megszűnjenek? Melyik utat fogja választani, ha már lehullott hitének utolsó csillaga is? A válasz váratott még magára, ahogy elérte a 324. számmal ellátott ajtót, és belépett rajta, érezte a fájdalommal egybekelt gyász dermesztő leheletét. A helységben levők, Caroline, Tyler, Matt, Jeremy, Bonnie, és Stefan, egyként kapták a fejüket az ajtó irányába, ahol az idősebb Salvatore állt. Mindegyikük szemében ott csillogtak a kövér könnycseppek. Ez mindent elárult, és bármilyen kétséget kizáróan igaz volt. Szerelme a holtak birodalmába került, úgy, hogy onnan nem térhetett vissza. A szőke vámpírlány egy kis lépést tett felé, miközben szipogva szólt hozzá. - Elenának...- zsebkendőjével letörölte a könnyeivel áztatott arcát. - ...balesete volt.

Damon mindössze annyit préselt ki magából, hogy „Tudom”, miközben rá se nézett a vele szembekerülő lányra, üveges tekintettel bámulta a többieket, kik ellépve az asztaltól szabad utat engedtek Neki. Minden lépésnél erősnek kellett maradnia, hogy össze ne essen. Az asztalon fekvő Elena látványa szívszorító volt, mert tudta, hogy nem alszik. Nem fog többé felébredni. Szavaival nem égethet több lyukat a szívébe, és nem is forraszthatja be azokat. Damon már soha nem cirógathatja meg elbűvölő arcát, és nem válthat vele szenvedélyes csókot. Törékeny testét már nem zárhatja első viszonzott ölelésébe, olajbarna bőrét, és kívánatos ajkait nem érintheti meg többé. Nem mondhatja el Neki, hogy átkozza magát azokért a tettekért, mondatokért, szavakért, amik megsiratták Őt. Nem egyszer mondta Neki, hogy szereti, de ez csak egy szó, mely csak úgy nyert volna értelmet, ha be is tudja bizonyítani. Tisztában volt vele, hogy számtalanszor megóvta az életét, de azt is tudta, hogy rengeteg szörnyűséget is elkövetett ellene. Azt akarta, hogy legyen ideje alátámasztani az érzéseit. Hogyha azt az utat, melyen együtt sétálnak, keresztül szeli egy kivágott fa, akkor Ő nem keres más utat, hanem minden erejét összeszedve eltolja azt. Ha felbukkan egy akadály, egy bökkenő, akkor nem menekül el a problémák elől, hanem együtt megoldja Vele.

Mikor már az utolsó lépést is megtette, és odaért az asztalhoz, szemeit elködösítették a sós cseppek, de nem sírt. Nem, már nem tudott. Mert amit érzett az sokkal rosszabb volt annál, minthogy áttetsző könnycseppek formájában kimutassa azt. Azúrkékben úszó szemeiből az a megszokott vadság, és életerő abban a pillanatban kihunyt, amint meglátta a szerelme élettől megfosztott testét, falfehér, de oly varázslatos arcát, melyet remegő és puha ujjaival érintett meg. Szeméből elsimított egy sötétbarna hajtincset, majd lehajolt hozzá, két kezébe vette az arcát, és homlokukat összeérintve adta át magát a keserűségnek. Szemeit becsukva, apró, de gyors levegővételek közt merészkedett egyre közelebb az órákkal azelőtt még rózsaszínben tündöklő ajkaihoz. Erre már nem volt szó. A lelke olyanná vált, mint egy lakatlan sziget, amin egykor emberek laktak. Minden ember egy-egy boldogsággal teli érzést testesített meg, és a föld, mely a lakhelyüket adta, a gyötrelmet. A sziget lakosainak sorsát egy tragédia pecsételte meg, így elhagyták az otthonukat, de a talaj, a bokrok, és a fák megmaradtak, amik a kínzó érzéseket tovább táplálták, oly annyira, hogy megszületett belőlük a harag, és a düh. Igen, Damon mérges volt magára, dühös volt Elenára, hogy itt hagyta egyedül, és haragudott az Őt körülvevő világra, ami nem kímélte Őt még holtában sem.

A belsejében megbújt szörny kitörni látszódott, szinte szétfeszítette, darabokra zúzta mellkasát. Mindkét kezével jó szorosan megmarkolta az asztal szélét, majd mintha sziszegne, úgy szólalt meg. - Kifelé...- a háta mögött lévők megszeppenve bámulták, de egyikük sem mozdult meg. - Nem hallottátok? Kifelé! - ordította. - Azt mondtam kifelé! - vámpírgyorsasággal változtatott a helyzetén, és már a testvérével nézett farkasszemet. - T-ü-n-é-s! - minden egyes betűt megnyomva, szaggatottan, izzó tekintetével megerősítve parancsolta nekik, mire Stefan megadta magát. Bólintott egyet, aztán a többiekre nézve az ajtó felé biccentett, hogy hagyják el a szobát. Miután Elena szerettei ezt meg is tették, Damon nem ment közelebb az asztalhoz. A teste mozdulatlanul, lebénulva láncolta magát a padlóhoz. Gyönyörű arcvonásai eltorzultak, mint akin úrrá lett a téboly. És talán így is volt. A vámpír úgy érezte, hogy el akarja pusztítani az egész világot. Hogy minden egyes élőlénytől el akarja venni a boldogságot. Arra vágyott, hogy az emberekből kiszívja az életet, hátha ezzel az Ő fájdalma enyhül. Mindenkit meg akart fosztani a gyönyörtől, szerelemtől, mámortól. Minden olyan érzéstől, amiből neki oly kevés jutott. Most nem volt olyan ember, vámpír, hybrid a Földön, kinek életéért ne irigykedett volna. Vágyott arra az életre, ami sok embernek megadatott. Hiába volt halhatatlan, és hiába hordozta magában az idő korlátlanságának ajándékát, mégis mit kezdjen Vele, ha nem azzal töltheti, akit szeret? Mire jó a hosszú élet, ha azt halottként kell eltöltenie? Nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Lehet akár 1000 éves is, ha azok az évek meneküléssel, gyötrelemmel vannak fűszerezve. Damon nem szégyellte, hogy vámpír, minden nap azzal a tudattal kelt fel, hogy talán aznap rátalál valamire, vagy valakire. Igazából Ő sem tudta megmagyarázni, hogy mire, csak azt tudta, hogy valami hiányzik Neki. És mikor megtalálta el is dobta magától. Egyszerűbb volt eltaszítania magától, mert nem érzett magában annyi jót, mi megtarthatta volt Őt. És az emlékeit. Fontosabb volt a bosszú, mit testvére, és Mystic Falls iránt érzett, mint Elena Gilbert. Sok minden mardosta a lelkét, de ez volt talán a legfájóbb, hogy hagyta kisétálni az életéből a lányt. Sőt, Ő kényszerítette a továbblépésre, azzal, hogy első találkozásuk emlékét elvette Tőle. A férfi lelkében háborgó hurrikán, vörösre festette az azúrkékban ragyogó szemeit, melyek alatt a hajszálerek szinte felszakították a bőrét. Spirált alkotva játszadoztak egymással, miközben szemfogait „kiszabadította” az ínyének fogságából. Nem volt a közelben élő ember, kibe belevájhatta volna őket, de nem is ezért tette, hanem, mert ez volt Ő. Ez volt énjének meghatározó része, így az indulat kihozta belőle a szörnyeteget. A vele szemben lévő szekrényhez iramodott, aztán egy erős, határozott mozdulattal feldöntötte. Elméjét, és ezzel a cselekedeteit sem tudta már kontrollálni. A vörös köd, ami bekebelezte, nem akarta elengedni, így nem telt bele pár másodpercbe, és már a szekrény melletti asztalt is felborította. Aztán jöttek a székek, amiket kettétört. Tombolt, mindent széttört ami a keze ügyébe került, még az ablakokat is betörte. A kis helység, úgy nézett ki, mint egy csatatér, leszámítva az érintetlenül hagyott szobrot, amit az egyik háborúzó fél sem mert lebombázni. Elena emlékének szobrát. A vámpír mikor már mindent lerombolt amit lehetett, leállt és ránézett a tőle pár méterre fekvő lányra, mire lábai nem engedelmeskedtek neki többé, és térdre borult. Tüdejét mintha két betontömb közé szorították volna, úgy kapkodott levegőért. A zaklatottságtól heves zihálások közepette hajtogatta. - Azt mondtad, hogy nem foglak elveszíteni! Megígérted! - most már úgy üvöltötte, ahogy a torkán kifért. - Megígérted, Elena! - ujjait ökölbe zárva, szemeinek ragyogásától megfosztva bámult a pislákoló lámpa fényébe. Mindeközben az ajtó túloldalán, a kórház folyosóján ácsorgó emberek, kik Elena Gilbert életében jelentős szerepet játszottak, mély gyászba borulva hallgatták végig Damon őrjöngését. Az arcukon még mindig látszódtak a sírás jelei. Mindnyájan szótlanul hallgatták az idősebb Salvatore szenvedését, kivéve Stefant, aki még mielőtt elhagyta volna a kórházat, megigézett pár alkalmazottat, annak érdekében, hogy megóvja őket a testvérétől. Stefan számlájára így is túl sok haláleset volt írva – köztük Elenáé is. - , nem akarta, hogy még többel legyen kiegészítve. Tisztában volt vele, hogyha bárki bemerészkedik Damonhöz, az nem ússza meg ép bőrrel. És most az egyszer igaza is volt. Miközben Caroline, és Tyler egymásba kapaszkodva próbálták megemészteni a barátjuk halálát, Ők azt is hallották, amiket a többiek nem. Damon minden egyes lélegzetvételét, és suttogását, ahogy szerelme nevét ismételgeti. Szívverésének fokozatos gyorsulását, adrenalinjának emelkedését. Érezték a fájdalmát, amitől még keservesebb volt a hasonmás elvesztésének tudata. Caroline mindig is a fiatalabb Salvatore pártját fogta, ha a testvérek harcáról volt szó Elena szívéért. Úgy gondolta, hogy a barátnőjének Stefan mellett van a helye, és, hogy Ő az, aki boldoggá teszi. Stefan Salvatore az ő örök szerelme. De ahogy a vámpírlány testrészeit, tetőtöl-talpig átjárta az a borzalom, mely Damont kínozta, rájött, hogy tévedett. Méghozzá a lehető legnagyobbat. Szinte megfojtotta az a gyötrődés, ami a szobából áradt. A szőkeség leszegett fejjel nézte a padlót, úgy, hogy égkék szemeiből záporoztak a könnyek. Csak remélni tudta, hogy Tyler annyira szereti őt, mint Damon Elenát. Hiába volt a hasonmás első szerelme Stefan, mégis ezen az éjen nem ő vesztette el a másik felét. Nem az ő élete hullott darabokra. És nem ő volt az, kinek újból fel kellett állnia, és eldöntenie, hogy előre vagy hátra. Nem, nem ő volt, hanem a testvére, aki még mindig a padlón térdepelve merült el az emlékeiben. Ezen lélekölő képek, melyekkel tovább kell majd élnie, jóformán felszaggatták a mellkasát. Elenával váltott első igazi csókja, mely bűntudatból született, és szenvedélyből növekedett viszonzott szerelemmé. Azaz este, amikor először vallott Neki szerelmet, és amit Ő már sohasem fog megtudni. Azon emlék, mikor a hasonmás finom kezei felcsúsztak a tarkójára, és biztatást sugalló tekintete magához láncolta. Amikor nyugtató szavaival óvta a lelkét. És mikor pillantásaival árasztotta magából a szeretetet. Azt, hogy Ők ketten mindent túlélnek. Minden eléjük kerülő akadályt legyőznek. Megbirkóznak a problémákkal, még ha azok annyira fájnak is, mint mikor Stefan emberségének végleges elvesztéséről volt szó. A múlt képei, érzései kísértették, melyekről tudta, hogy az idő haladtával halványulni fognak. Közhelyek netovábbja az a mondat, hogy „Az idő mindenre gyógyír”. Lassacskán beforrasztja a sebeket. Vicces, de így van. Ez ennyire egyszerű. Ha nem is egészen gyógyul meg az ember, de az évek elfeledtetik a múlt fájdalmát. Nemcsak az egykor magukhoz láncolt érzések, hanem az elmében gondosan tárolt arcok képmásai is szinte felismerhetetlenségig halványodnak. Pár hét, hónap, vagy év múlva ezek már csak emlékfoszlányokként lesznek jelen az ember életében. A valóság homályos fényképeiként. Damon akármennyire is tisztában volt ezekkel, nem akarta elfogadni a jelen lenyomatát, ami a szívébe égett. Ő csak vissza akarta hozni a múltat. De itt leragadt, megtorpant, és megrekedt. A jelen fogva tartotta, és nem engedte el. Elena halála felemésztette, és már nem tudott magán uralkodni. Friss, meleg, emberi vérre volt szüksége. Ami elfeledtetni vele mindazt a rosszat, mely az életét romhalmazzá tette. Nagy levegőt vett, tüdeje megtelt az ablakból beszűrődő friss levegővel, majd szép lassan talpra ereszkedett, és az ajtó felé vette az irányt. Már csak egy dolog járt az eszében, hogy ma este ölni fog. Kiontja egy ember életét, de legalább nem fog több keserűséget, és magányt érezni. Eltávolítja szervezetéből azt a mérget, ami felemészti, hogy egy másiknak adjon helyet. A vérnek. Mert ez volt az Ő mérge. Lelkének szennye.

Vámpírlétének egyik ajándéka a gyorsasága volt, melynek segítségével egy másodperc alatt az ajtó előtt termett, de még mielőtt kilépett volna rajta, visszafordult. Tudta, hogy ezzel hibát követett el. És, hogy ezzel csak a saját helyzetét nehezíti meg, de nem volt képes úgy otthagyni a lányt, hogy egy utolsó pillantást még nem vet rá. Úgy, hogy nem látja ellenállhatatlan, és számára tökéletes arcvonásait. Ha kinézetre ugyanúgy is nézett ki, mint Katherine, az Őt körülölelő báj biztosan megkülönböztette Tőle. Elena gondoskodó, aggódó, és olykor harcias jelleme belevésődött Damon szívébe, ami olyan volt, mint egy időzített bomba. A férfi behunyta a szemeit, lehajtotta a fejét, aztán megfordult, és érezte, hogy a mellkasában elhelyezett robbanóanyag órája beindult. Ki kellett kapcsolnia. Ki kellett zárnia szívéből Elena emlékét, és ezt csak úgy tudta megtenni, ha búcsút mond az érzelmeinek. Ezzel hátat fordít magának, szerelmének, és mindannak amiért oly sokat harcolt. De ezek már nem jelentettek mást neki, csak terhet. És meg akart tőlük szabadulni. Egyszer, s mindenkorra.

Ujjait a kilincsre fonta, és egy mélyről jövő sóhajjal tudatosította magában, hogy a szíve pár másodperc múlva már érzelmek nélkül fog tovább működni, ekkor kerítette hatalmába egy furcsa érzés....már nem csak az ő vért pumpáló szerve dobogott a szobában. Elena szívének zakatolása átjárta mindenét. A férfi szemeinek kapui egyből kinyíltak, aztán egy gyors vámpírmozdulattal száznyolcvan fokot fordult a tengelye körül. Amint megpillantotta szerelmét, szinte földbe gyökerezett mindkét lába. A hasonmás szemei tágra nyílva próbálták magukba szippantani a valóság apró részleteit, miközben egy hangos nyögés hagyta el a torkát. A tüdejébe hirtelen bezúduló oxigéntől alig tudott megszólalni, majd mikor már elég éltető „anyag” került a légzőszervébe, csak egyetlen egy szót „lehelt” a szoba hűs levegőjébe; Damon. A szervezetében keringő vámpírvér nem csak az Ő életét adta vissza, hanem Damonét is. Az a vörös színben játszó folyadék, ami nemcsak az Ő boldogságuknak adott egy újabb esélyt, hanem Elena örökkévalóságig tartó életének is. Annak az életnek, ami még csak most kezdődik el. Persze, csak ha így dönt. Damon vére, ami a lány testének minden elemét bejárta, megváltoztatta a jelent, és egyben a jövőt is. Kettejük jövőjét. A választás joga Elena Gilbert kezében volt. Vajon mihez fog kezdeni eme ajándékkal? A szerelme véréből megfogant ismeretlen, és egyben veszélyes létformát hagyja megszületni? Vagy elpusztítja örökre?

A vámpír egy secundum alatt tette meg azt a pár méter távolságot, mely mint egy szakadék úgy tátongott köztük. Elena vontatottan, erőtlenül ült fel, miközben úgy érezte, hogy menten elájul, de még mielőtt ez bekövetkezhetett volna, Damon elkapta, és jó szorosan magához ölelte. Védelmező karjaiba zárta, aztán lassan az ajkait a nyakához érintette, és adott rá egy érzéki csókot. Majd még egyet, és még egyet. A nyakán felfelé haladva árasztotta el finomabbnál finomabb érintésekkel. Végül mikor elérte a másik ajkait, még nem tapasztotta rájuk az övéit, hanem csak lágyan suttogta azokba; - Tökéletes időzítés. - Elenának megszólalni sem volt ideje, mert Damon szerelme már az ajkait kényeztette. A kettejüket átölelő forróságtól szívük egyre gyorsabban kezdett el kalapálni. Mindent átitatott az újrakezdés gondolata, hisz Elena már tudta, hogy emberi életének Napja lenyugodott, egyben beköszöntött vámpírlétének hajnala.